Szigorú, méltóságteljes arcok néznek le a váci palota faláról: egykori püspökök portréit fürkészem, amíg Beer Miklósra várok. Nem kell sokat, pontosan érkezik, s ha nem ismernénk, akkor is szembeötlő: szeretet-teljes közvetlenségében nyoma sincs az elődök szigorúságának, távolságtartásának.

- Beer Miklós: Az egyházi rend szerint már egy éve nyugdíjban kellene lennem, most, 76 évesen ez meg is valósul. – kezdi Püspök Atya a beszélgetést. - Vácról indultam – és ide kerültem vissza! Hazajöttem 2003-ban, amikor átvettem püspöki kinevezésemet. Az azóta eltelt 16 év egy ilyen pillanatban, nyugalomba vonulásomkor értékelésre késztet: mire jutottam emberi kapcsolataimban, s mire a hivatásomban, egyházi vezetőként? Szerencsésnek mondhatom magam, mert a Váci Egyházmegyéhez tartozó több mint 360 település polgármestereivel, iskolaigazgatóival, felelős vezetőivel és sok-sok hívemmel alakult ki szeretetteljes kapcsolat, sokakkal őszinte barátság. Egyházi vezetőként viszont megtapasztaltam: olyan sebességgel változik a világ is, az egyházunk is, hogy folyamatosan kell a felmerülő kihívásokra jól reagálnunk úgy, hogy semmiféle recept, vagy bevált módszer nem áll rendelkezésünkre. Pedig a megváltozott viszonyok sürgetik a belső átalakulást is! Ez alatt a 16 év alatt szembe kellett néznem azzal, hogy a papság létszáma negyedével csökkent. Ez a tény generált egy sor szervezeti feladatot: hol, milyen plébániáról hová melyik faluba csoportosítsunk át „erőket”, hogy a keresztelőtől a szentmisék bemutatásán át a temetésig ott legyen az egyház a hívek mellett. Ugyanakkor egyfajta gondoskodást is megtapasztaltunk: miközben a papság létszáma közel 50 fővel csökkent, majdnem 300 világi munkatársra találtunk. Ők a nem-papi feladatok ellátásában oroszlánrészt vállaltak: több mint 30 iskolánkban, a szociális intézményeinkben, a házi gondozói szolgálatunkban, a drog-prevenciós tevékenységünkben, a Karitász munkájában rengetek segítséget kapunk tőlük.

- VácOnline: A Váci Egyház Megye és a Magyar Katolikus Egyház gondjain túl lát-e, érzékel-e veszélyt a világban az egész keresztény közösséget illetően?

- Beer Miklós: A nagy világegyházak között a keresztény egyházak komoly támadásokat szenvednek el, miközben a belső erózió is gyengíti őket. Érthetetlen, agresszív gyűlölet jelenik meg velünk szemben. Defurcsa módon ennek pozitív hatásai is vannak: megerősödött a kereszténység egyházai között az egymást támogató párbeszéd! Óriási előrelépésnek tartom, hogy a protestáns és ortodox testvéreinkkel egyre tisztulóbb, egyre erősödő kapcsolat alakul ki. Másfelől, - miközben nagyon fáj a fanatikusok által elkövetett merényletek okozta rengeteg szenvedés - , azon közben a világvallásokkal való kapcsolatunk is egyre javul. Egyre nagyobb reményt ad, hogy megtapasztalhatjuk a párbeszéd kultúráját.

Tudomásul kell vennünk, hogy kénytelenek vagyunk együtt élni a világban, az országban más vallású, másként gondolkozó emberekkel. Én azt látom, és azt tartom nagyon reményteljesnek, hogy a „nagy bajok”, az ökológiai problémák, klímaváltozás, a népvándorlás – közelebb hoznak minket egymáshoz. A vallásközi párbeszédben inkább a megbékélés reménységét látom, mintsem a más gondolkodású emberek jelenlétében rejlő veszélyeket.

- VácOnline: Mint az éppen nyugállományba vonuló, sokat látott és tapasztalt lelkipásztor érzékeli-e az isteni gondoskodást ebben a kiélezett világban, amiről hajlamosak vagyunk úgy vélekedni: Isten magunkra hagyott, de legalábbis komoly megpróbáltatások elé állít bennünket?

- Beer Miklós: Én a bajt abban látom, hogy nem merjük az Úristenre bízni az egyházunk jövőjét. Mi, akik többé –kevésbé aktívan és elkötelezetten éljük hívő életünket, túlságosan a saját elképzeléseinkhez akarunk ragaszkodni, és megijedünk, amikor észrevesszük, hogy a világ elmegy mellettünk. Elveszítjük a kapcsolatunkat az emberekkel, világgal, a valósággal…de ez nem azt jelenti, hogy az Úristen elengedi a kezünket! Azt kellene meglátnunk és abban kellene erősen hinnünk, hogy az Úristen vezet bennünket, a jó irányt mutatja meg nekünk, ahol óriási lehetőségek várnak ránk! Ferenc pápa elhíresült mondását idézném ide: „Mért estek kétségbe? Hát nem halljátok, hogy Jézus kopogtat az ajtón? De belülről!!! Hogy nyissátok ki végre az ajtót, és szívjátok magatokba a friss levegőt!”

- VácOnline: Tehát nyugodtan legyünk optimisták? Csak magunk állítunk magunknak akadályokat? Ön lát-e azért olyan jelenségeket, ami aggodalomra adhat okot – amire azt mondják az emberek: nagyon bolond ez a világ?

- Beer Miklós: Minden képzeletet felülmúló sebességgel változik a világ… a technikai újdonságok, a digitális korszak termékei komfortosabbá teszik életünket, de közben az emberi kapcsolatainkat elhanyagoljuk, elsekélyesedik a családi, és párkapcsolati életünk…az emberek könnyebben válnak egymás iránt lekezelővé, tiszteletlenné , megbotránkoztatóvá sőt gyűlölködővé. Átrendeződnek a hangsúlyok: nem a szellemi dolgok, hanem a minél nagyobb, minél drágább, minél újabb termékek megszerzése kezd rangot jelenteni. Hogy hogyan lehet ebből a zsákutcából kikeveredni? Legyen erőnk arra, hogy félretesszük ezeket a csodaeszközöket, és újra elkezdünk egymással beszélgetni! Meg fogunk lepődni azon, hogy mennyi érték, és mennyi szépség tárul fel előttünk! A másik recept maga a jézusi tanítás: „törd meg kenyered, adj belőle az éhezőnek, oszd meg ruhádat a rongyoskodóval…” Azt is mondta: „szegények mindig lesznek veletek!” Én azzal egészítem ki: betegek mindig lesznek veletek, árva gyerekek mindig rászorulnak a gondoskodásra, munkanélküli, kétségbeesett, nehéz sorsú vagy éppen fogyatékos emberek mindig keresik majd a reményt. Ha őket észrevesszük, akkor esélyünk lesz a szabadulásra. Az együttérzés, a szolidaritás tud bennünket kiszakítani ebből a mai világot fojtogató önpusztító folyamatból!

- VácOnine: Püspök Atya nemcsak beszél erről, de tesz is, tenni is készül. Mert úgy hírlik: nagy tervei vannak, és segítőket keres a megvalósításhoz.

- Beer Miklós: Öreg, nyugdíjas püspökként hozzám hasonló nyugdíjas, megállapodott, lelkes segítőtársakat keresek ahhoz, hogy a társadalom sebeit megpróbáljuk gyógyítgatni. Mennyi, de mennyi energiát és pénzt pocsékolunk arra, hogy egzotikus helyeken, külföldön nyaraljunk, minél fényesebb házban lakjunk, nagy és drága autókon suhanjunk… Pedig felhasználhatnánk a szabadidőnket arra is, hogy magányos, egyedül élő embereket látogassunk, a családunkat látogassuk (!), betegek, öregek ágya mellé üljünk… de említhetném a hajléktalanok lélekölő helyzetét vagy a cigányságot! Sokan nem tudják, de mindenkinek tudni kell róla: az elmúlt tanévben beiskolázott 6 éves gyerekek közül minden harmadik cigány származású volt! Ők itt élnek és itt fognak élni velünk. Ezt nem lehet kikerülni és nem figyelembe venni! Együtt kell közösen valamire jutnunk egymással! Miközben az anyagiak élvezésével csapjuk be magunkat, a feladat, a tennivalók sokasága itt tornyosul előttünk. Ezt az utat szeretném nyugdíjasként bejárni, s vinnék minél több embert magammal. – (Halmi)

Madarász Nórával alig lehet időpontot egyeztetni. Egész nap dolgozik egy zebegényi étteremben, pedig nem is „rendes munka” ez, „csak” nyári gyakorlat. Amúgy az I. Géza Király Közgazdasági Szakgimnáziumba jár Vácon, vendéglátást és turisztikát tanul.

Azt hittem álmodom, amikor Édesanyámat felhívta az igazgatónő, hogy úgy döntöttek, idén Rith Dominika és én részt vehetünk a balatonfüredi Anna- bálon. Mintha születésnapomra érkezett volna ez az ajándék, mert egy héttel azelőtt lettem 19. – ömlik vidáman Nórából a szó. Kedves, cserfes lány, nyoma sincs rajta az egész napos munka utáni fáradtságnak.– Innen minden úgy történt, mint a mesében! Ruhaválasztás a Fortuna szalonban, smink, aztán irány a párommal, Kelemen Ákossal Balatonfüredre! A szállásunkról, az Annabella szállóból korabeli díszruhába öltözött pár vezette az elsőbálozókat a füredi sétányon át a Vaszary Galériába, ahol minden hölgy kapott egy számmal ellátott herendi porcelánból készült nyakéket. Ezt egész este viselnünk kellett, hiszen erre kaptuk később a „szavazatokat”. Arra bíztattak, hogy vegyüljünk el a forgatagban, vetessük észre magunkat. Én ezt anélkül is megtettem volna: szeretem az embereket, szeretek velük beszélgetni, ismerkedni – nekem ez egyáltalán nem esett nehezemre.

A bál tényleges helyszínén,az Anna Grand Hotelben késő éjjel került sor az eredményhirdetésre: ki lesz az Anna-bál szépe verseny 15 döntőse - a 350 hölgy közül ? Ez is érdekes: az én nyakékemen a 15-ös szám szerepelt! Amikor bemondták, hogy „15”, nem akartuk érteni: micsoda? 115? Mi történik itt velem? A másik 14 döntős lány alig tudott megszólalni a megilletődöttségtől. Nálam úgy jött ki a „sokk”, hogy dőlt belőlem a szó a színpadon, köszöntöttem a vendégeket és kicsit magamról is meséltem - magyarázza Nóra nevetve, még mindig csillogó szemmel, még most is láthatóan az események hatása alatt. – Fel sem merült bennem, hogy „de miért nem én lettem az Anna-bál szépe, vagy legalább valamelyik udvarhölgy….Ahogy figyeltem, ahogy elnéztem a szavazatok szempontjából sokkal fontosabb volt, hogy kiben mi lakozik, mint az, hogy ki mennyire dekoratív. Semmi okom a csalódottságra – sőt! Igyekeztem minden pillanatot megélni, megragadni, hiszen ez nekem, a páromnak, és nekünk kettőnknek közösen is olyan életre szóló élmény, ami kitörölhetetlen, felejthetetlen. A hangulat, a négyfogásos vacsora, a velünk bálozó híres emberek: Rétvári Bence képviselőnk, aztán Nagy Ervin, a színész… Mindig büszkék lehetünk és leszünk arra, hogy ott voltunk, hogy megtapasztalhattuk. Mind e mellett azóta az is gyakran megfordul a fejemben: ha valaki idejön külföldről, fel tudja-e fogni milyen hagyomány őrző ország ez? Ahol 194.-dik éve ápolják, megtartják az Anna-bálokat? Ahol majd 200 év után, a közel 700 vendég egy kis időutazáson ízlelhette meg a legszebb magyar hagyományok egyikét!