A szervezőktől témaajánlatokat kaptam, ezeken belül magam fogalmaztam meg a címet - miközben tudom, hogy manapság ebben a kérdéshalmazban már sokan nyilatkoztak, s magam is tartottam hasonló témájú előadásokat, amelyeknek egy-két gondolatát most átveszem. Még két előzetes megjegyzést kell tennem, nem szabadkozásként, csupán elöljáróként. Először: végig megmaradok eszmei síkon - a gyakorlatisághoz nincs érzékem - s ez nemcsak elvontságot jelent, hanem eszmeiséget is. Másodszor: gondolkozásomban most sem, mint ahogyan sohasem, nem jelentett és nem jelent törést, hogy nem vagyok magyar állampolgár, s az sem, hogy mint ilyen az Európai Unión kívül maradtam.

I.

Előadásom első részében azokról a jelenségekről beszélek, amelyek veszélyeztethetik magyar protestáns önazonosságunkat. A nyugati életformával, a lelkiséget is meghatározó kapitalizmussal mint társadalmi rendszerrel szembeni kritikus hangvétel azok felé szól, akiket az ex occidente luxus ábrándja elvakít; maga az Európai Unió sem cseng jól fülembe, mert volt már nekünk egy keleti "uniónk", s azért sem, mert számomra a nyugati (United States) sem követendő modell; a globalizációt pedig már azért is bírálnom kell, mert ez kizárja globuszunk nagyobb részét. Mondom mindezeket anélkül, hogy a kapitalizmust, a globalizációt démonizálnám, s annak jegyében, hogy a csatlakozás kérdésében nem tartozom az esztelen ellenzőkhöz, de az elvtelen csatlakozókhoz sem. Bíráló megjegyzéseim természetesen bibliaiak és a protestáns erkölcs térségéből jönnek. 

A magyarországi egyházak közelebb kerültek a Nyugat szabados eszméihez és életformájához, ahhoz, amelyet a maga szélsőséges tünetkezéseiben akár liberokráciának is nevezhetnők. (A kifejezést egy tavalyi konferencián hallottam egyik előadótársamtól.) A római katolikus egyház a maga zárt dogmarendszerével és szigorú egyházszervezeti felépítésével inkább védve van, minket protestánsokat viszont, nyíltságunknak köszönhetően eleve liberálisoknak tartanak, s könnyebben engedünk a korszellem jelenségeinek. Nagyobb a veszélye annak, hogy a keresztyén erkölcs - közerkölcs - közerkölcstelenség sikamlós útján nem tudunk megállni.

Az egyházban élő teológiának figyelnie kell az önazonosságunkat veszélyeztető jelenségekre, amelyeknek hosszú listáját lehetne felsorolni, s amelyek közül én most néhányat jelzek, mindegyiket egy-egy bibliai vonatkozás tükrébe állítva. Ezeknél nemcsak arról van szó, hogy elveszítjük magyar protestáns önazonosságunkat, hanem arról, hogy teremtett ember mivoltunk sérül meg.

1. A keresztyén és a polgári erkölcstan kórtünetként mutatta ki, hogy az ûrsebességgel haladó tudomány és "terméke" a mûszaki fejlődés mellett a tudati lemaradt. Így ezeket a vívmányokat koraszülötteknek nevezhetjük, ami Károli masszív fordítását kölcsönözve: idétlen (ezt jelenti az 1Kor 15,8-ban az eú]ktrówma). Azaz a tudomány és a technika még nincs "készen", nincs erkölcsileg lefedezve. Gazdasági érdekek, társadalmi szükségek, politikai összefüggések, katonai szempontok új erkölcsöket szülnek, ha ezeket a normákat még lehet erkölcsnek nevezni. Ennek veszélyes szólama a "minden szabad, ami lehet".

2. A teremtéstörténet szerint Isten az embert a természet urává tette (1Móz 1,28), mindent lábai alá vetett (Zsolt 8,7). Ez a természetes helyzet és rendeltetés azonban mára eltorzulóban van, aminek mi már nem csak tanúi, hanem áldozatai vagyunk. Az ember kezdi elveszíteni a teremtésben kapott alanyiságát, és tárggyá válik: a termelési hajsza, a szórakozóipar kínálata zsarnokként telepedik rá az emberre, meghatározza életritmusát, családi életét, egészségét, s a természet egykori urából, az uralkodás alanyából alávaló tárgy lesz.

3. A teremtett ember méltóságához tartozik, hogy ő a természet viszonylagos ura, de erről az ember elfeledkezett, valóságos úr akart lenni, kiszipolyozta a természetet, s viszonylagos úr helyett fokozatosan valóságos szolgává lesz. A leigázott természet, a környezet élhetetlensége ökológiai kérdés, s sajnos, ez nem csupán nyugati jelenség. De minket talán ennél is jobban érdekel az, hogy az ember nem csupán a külső természettől idegenedett el, hanem félős, hogy saját természetét veszti el, önmaga zsarnoka lesz, elidegenedik teremtettségétől, önazonossági válságba kerül.

 4. E szerepcsere mellett - hogy ti. az ember a külső és belső természetnek nem viszonylagos ura, hanem valóságos szolgája - egy értékcserére is történik: a mind többet bírni kényszere alatt a lenni kerül veszélybe. A bírni és lenni filozófiai kérdését Jézus csodálatos egyszerûséggel fogalmazta meg: az élet több mint az eledel (Mt 6,25), s ugyanerre vonatkozik egy másik, közismert kijelentése: "mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkében kárt vall" (Mt 16,26), ahol a yuxh/ az embert önmagát jelenti. Nagy méretekben azt figyelhetjük meg, hogy az újonnan csatlakozott és a csatlakozni áhítozó országok abban a törekvésükben, hogy utolérjék az EU szintjét, mind többet és többet akarnak bírni, erőszakot vesznek magukon, s ezzel kockára teszik önmaguk lényét. Hogy ez valóban így van, vagy csak az én dilettáns észrevételem, azt a gazdaságfilozófusok, társadalomfilozófusok ítéljék meg. De arról az emberről, aki a bírni kényszere alatt elveszti egészségét, családját, feladja keresztyéni mivoltát, magyarsága mint önazonossági jegy sokadrendûvé válik, felelősen mondhatom, hogy károsult önazonossága.

Úgy gondolom, nem kell bizonygatnom, hogy a kapitalizmus éppúgy bûn, mint térségünkben az azt megelőző szocializmus, még akkor is, ha az "éppúgy" nem jelenti azt, hogy éppen annyira. Ezért egyet kell értenünk Fukuyamával, aki szerint a kapitalizmus az ipari társadalomban "elhasználta erkölcsi alapjait", azt viszont már nem tudom értelmezni, hogy az információs társadalomban "erkölcsi teremtő erővé vált". (A nagy szétbomlás. Budapest, 2000. 17. és 21.) A világnézetek zûrzavarában, vagy a liberalizmus szélsőségességével szemben, ma már sok egyház-közömbös társadalomfilozófus elismeri, hogy a keresztyénség lehet az az "erkölcsi teremtő erő", amely Európában társadalmi, gazdasági rendet teremthet. Mert ez a rend biztosítja azt, hogy földrészünk ne csak unió, ne csak ház, hanem Európa-otthon legyen. Van-e esély erre? A jövőkutatók azt mondhatják, hogy nincs, nekünk viszont az eszkaton távlatában kell gondolkoznunk, s a mustármag esélyét kell szem előtt tartanunk. Egyfelől. Másfelől pedig nem szabad lemondanunk az egyház küldetéséről, mert különben nem csupán Európa mint erkölcsi tényező szûnik meg, hanem maga az egyház is elveszti Istentől kapott önazonosságát. Akkor is igaz ez, ha tudva tudjuk, hogy a keresztyénségnek ma már nincs akkora hangereje, hogy behirdesse az egész Európát, s ez a protestantizmusra még inkább érvényes. De hát Isten nem bíz ránk többet, mint amennyire képesek is vagyunk, de hát, ha egykor az "írástudatlan és közönséges emberek" (a>gra/mmatoi kai i>diw~tai) nem tehették, hogy amiket láttak és hallottak, azokat ne szólják (ApCsel 4,13. és 20), akkor mi sem hallgathatunk.