1848-ban a márciusi események mottója is lehetett volna ez a mondat, melyet Eke Angéla színésznő, iskolánk volt tanulója fogalmazott meg üzenetként a következő nemzedékek számára.
Iskolánk nagyon szép hagyománya, hogy akik volt növendékeink közül valamely területen, mint művészet, színészet, tudomány, sport, kiemelkedően teljesítenek, országos hírnévre tesznek szert, visszahívjuk az intézményünkbe egy múltidéző beszélgetésre, és ennek keretében elhelyezzük fényképüket a dicsőségfalon.
Az idei Petőfi-napon, melyet iskolánk névadója tiszteletére minden év márciusában rendezünk meg emlékezvén a forradalom dicső napjaira, Eke Angélát kértük fel díszvendégnek. Mivel ő a színészi pályán indult el és vált ismertté, arra is megkértük, hogy a nap tiszteletére rendezett vetélkedők egyikének, a szavalóverseny zsűrijének munkáját is segítse. Angéla örömmel mondott igent a felkérésre.
A Petőfi-napon városunk általános iskoláinak tanulói mérhetik össze tudásukat és kreativitásukat különböző területeken. Ezek sorában mindig szerepel természettudományos megmérettetés, rajz- és képzőművészeti verseny, sportvetélkedő és elmaradhatatlan a vers- és prózamondó verseny is az alsó és felső tagozatos korcsoportokban.
Angélának köszönhetően az idei felsős szavalóverseny rendhagyó volt. Az ünnepélyes megnyitót követően elhelyeztük az ifjú színésznő fényképét az „Akikre büszkék vagyunk” feliratú falon, majd az iskola könyvtárában pályafutásáról és élményeiről kérdeztük:
- Angéla, bizonyára nem ismeretlen számodra a lámpaláz. Milyen tanácsot tudnál adni szavalóversenyünk résztvevőinek a versenydrukk leküzdésére?
- Fellépéseknél általában már alig izgulok, de most, hogy itt vagyok köztetek, szinte reszketek az izgalomtól és a meghatottságtól. Az adrenalin szerintem nagyon jó dolog, ki kell használni a teljesítményfokozó hatását, és élvezni kell, amit csinálunk, átadni magunkat a feladatban rejlő lehetőségeknek.
- Miért ezt a pályát választottad? Hogy lettél színész?
- Kiskoromban voltak rám hatással először a tv-ben szereplő „szép nénik”, és arra gondoltam, hogy én is ilyen „szép néni” szeretnék lenni. Aztán általános iskolában, mikor a drámatagozatra jelentkeztem, ez a másfajta látásmód ragadott magával, valamint a játék öröme és szeretete. A drámatagozatos középiskola elvégzése után, már biztos voltam benne, hogy a Színművészeti Egyetem a cél mindenáron.
A tanulóéveket a Nemzeti Színházban töltöttem statisztaként, és rengeteget tanultam. Most szabadúszó vagyok, így lehetőségem van többfajta előadásban is részt venni, sőt saját kis alternatív társulatunk is van.
- Milyen a színházi élet, mennyiben más, mint a köznapok világa?
- Az időbeosztásom egészen feszes. Hajnalban szinkron, délelőtt próba, délután egy másik próba, szövegtanulás, este előadás. Közben megpróbálok néhány falatot enni. De ilyenkor, mintha felmentést kapnék az élettől, nincs vásárlás, nincs posta, nincs házimunka, csak a színház van!
- A színházat vagy a filmforgatást szereted jobban? Milyen szerepeid voltak eddig? Van szerepálmod?
- Nem tudok rangsorolni, egész más mindkettő. Ha bemegyek a színházba, annak „szaga” van: az öltöző, a büfé, a színpad, az a család, az élet. Mindannyian ugyanazt akarjuk. És ez nagyszerű érzés. A filmezés egy egész más világ, de nem kevésbé élményszerű. A stáb, mint egy másik osztály, ahová tartozik az ember. Filmszerepek közül a Tűzvonalban című sorozatot tudnám kedvencként említeni, a színpadiak közül, talán a Guppit, ami egy orosz szerző műve, s aminek megdöbbentett a végkifejlete. De valahol mindegyik kedvenc, még a legkisebb is. Szerepálmom? Szeretnék minél több szerepet eljátszani…
- Milyen hazai vagy külföldi hírességekkel szerepeltél együtt? Hogyan hatottak rád?
- Még statisztaként, mikor még csak 1-1 mondatot mondtam a „nagyok” mellett, láttam kitartásukat, munkafegyelműket, teherbírásukat, szakmai alázatukat, és igyekeztem mindezt megtanulni tőlük. Bodrogi Gyula, Molnár Piroska, Stohl András, akikkel például közös produkcióban vettem részt, és igazán felnézek rájuk. Külföldi hírességek közül Geraldine Somerville-lel, Harry Potter édesanyját alakító színésznővel és az Éhezők viadalából Toby Jones-szal dolgoztam együtt. Ehhez kapcsolódóan is üzenem mindenkinek, hogy a nyelvtanulás rendkívül fontos!
- Amikor beléptél egykori iskoládba, milyen emlékek rohantak meg? És milyen érzés a dicsőségfalon szerepelni?
- Már előző este alig bírtam elaludni, annyira izgatott voltam, milyen is lesz visszatérni oda, ahonnan indultam. Itt mintha megállt volna az idő, ugyanazok a kedves, mosolygós arcok fogadtak, ugyanazok az illatok vettek körül, az én sulim illata. Gyerekkoromban, mikor elhaladtam a dicsőségfal előtt, minden alkalommal megfogalmazódott bennem, hogy „bárcsak egyszer én is felkerülhetnék ide!”, és hihetetlen, hogy ez az álom megvalósult!
Ezért azt üzenem a mostani diákoknak, hogy merjenek nagyot álmodni, mert a célok megfogalmazása az első lépés a siker felé, és aztán tegyenek meg mindent, ami lehetséges és azt is, ami lehetetlennek tűnik, hogy álmaikat megvalósítsák!
Azt hiszem, ennél szebb hatásosabb végszót nem is kívánhatnánk. Időtlenségét jelzi, hogy igaz volt 1848-ban, a márciusi hősök világában, és igaz ez most is a jelen hétköznapi hőseinek körében.
"A tegnap csupán álom, A holnap nem több, mint látomás, Minden tegnap a boldogság álma, Minden holnap csak remény csillogása. Vigyázz ezért, hogy mit kezdesz a máddal!"
1848-ban a márciusi események mottója is lehetett volna ez a mondat, melyet Eke Angéla színésznő, iskolánk volt tanulója fogalmazott meg üzenetként a következő nemzedékek számára.
