A hatásmechanizmusok, azaz a különböző művek, korszakok és művészeti ágak egymásra hatásának vizsgálata a művészettörténet legizgalmasabb kérdései közé tartozik. Az időtengelyen való utazgatás, s a múlttal való efféle párbeszéd ugyanakkor a műtörténetnek nem csupán izgalmas, de egyúttal örök kérdése is.
Minden nemzedék fenntartja magának a jogot a hagyomány újraértelmezésére, ám miközben átírja, vagy saját tapasztalataival továbbfejti a szellemi fundamentumokat, egyúttal mozgásba lendíti, élővé teszi a hagyományt.
Németh Árpád Váci Világi Vigalom alatt bemutatott „Az én reneszánszom" című kiállítása jó példája a korszakok közötti párbeszédnek. Aktualitását magától értetődően adja a reneszánsz év. Az öt, nagyméretű táblaképből álló sorozat a fesztiválra készült, s mindössze két napig volt látható.
A művész sorozata Botticelli Vénusz születése című festményét – a reneszánsz (képzőművészet) szimbolikussá vált alkotását – idézi meg. Az itáliai festő műve egy korszak képmása abban az értelemben, hogy leképezi egy egész kor emberképét és értékrendjét, megfogalmazva mindazt, amit a reneszánsz gondolt a természetről, az emberről, s kettejük viszonyáról. Valamint arról a felszabadult örömről, amit a világ újra fölfedezése jelentett neki. A sötét középkor szellemi béklyói után az ember újra fölfedezi önmagát, s a körülötte lévő ezer csodát rejtő világot: a szabadságot, a szépséget és a szerelmet. Ahogy az elnevezés jelzi, igazi újjászületésként élte meg ezt a rácsodálkozást, s alkotásain keresztül áhítatos derűvel ünnepelte meg az újjáéledést.
Németh Árpád ezúttal nem a festmény főszereplője, a szépség és a szerelem istennője felé fordul; figyelmét két mellékalakra irányítja, s a képek középpontjába a Vénusz fölött repülő „szélalakokat" emeli. A klasszikus téma áthangszerelése a régi és az új határmezsgyéjére sodorja a műveket: az egymás mellé függesztett, egymással is párbeszédet folytató alkotások a megőrzés és az átértelmezés kettősségét érzékeltetik. Miközben a festmények az eredeti kompozícióhoz igazodnak, minden képrészlet valami új hordozója is. Németh Árpád kortárs formanyelvvel és színvilággal interpretál, miközben ez idáig „ismeretlen" szereplők is felbukkannak képein. A vázlatosság, a „kitöltetlenül" hagyott felületek lehetővé teszik, hogy a néző belelásson az alkotás folyamatába, másrészt jelképezik e folyamat (tágabban véve pedig a művészet céljának és megítélésének a) változásait is. E változások része, hogy a néző kiléphet passzív, befogadói szerepéből, s – akár az üresen hagyott mezők képzeletbeli „kiszínezésével" – maga is az alkotói folyamat részesévé válhat.
Az itáliai festő alkotása a női eszmény képe, s így Németh Árpád sorozata önkéntelenül reflektál a felvetett kérdésre: hogyan változott a női szépség megítélése az eltelt századok alatt? A válasz a harmadik, Bikini című képen nyer megfogalmazást. Az alkotások pikantériáját az irónia adja, a humorral fűszerezett fintor, amely ítélet helyett kérdez, és olykor fricskát mutat. Egyik képen aligruhás, kihívó pózban fekvő nőalak „tolakszik" a festmény előterébe, elirányítva a figyelmet „Botticelli" alakjairól, majd a sort a reklámok neonvilágát idéző, rózsaszín (á la Barbie), pop-artos színhatású festmény zárja. Az utolsó két alkotás – többek közt – a plakát és a graffiti formanyelvéből merít. Nőalakja akár egy óriásplakátról is ránk mosolyoghatna, vagy kiléphetne egy színes magazin oldalairól.
A hatásmechanizmusok, azaz a különböző művek, korszakok és művészeti ágak egymásra hatásának vizsgálata a művészettörténet legizgalmasabb kérdései közé tartozik. Az időtengelyen való utazgatás, s a múlttal való efféle párbeszéd ugyanakkor a műtörténetnek nem csupán izgalmas, de egyúttal örök kérdése is.
