Adottak voltak: a közelmúltban elhunyt költő halhatatlan, megrendítő költeményei, a brechti hagyományokon nyugvó, néhány szimbolikus kellékkel felszerelt, a teremtő fantáziát segítségül hívó színpad és egy remek előadó.
„A nemzet, mely nem ismeri saját történelmét, megérdemli, hogy újraélje azt”- hangzott a mottóul választott idézet, amely – Turek Miklós elmondása szerint – egy hajdani, középiskolai füzet feljegyzéseiből való. E sorok továbbgondolása lett az est szervezőeleme: „A nemzet, mely nem ismeri saját kultúráját, megérdemli, hogy elveszítse azt.”
„A modern költők” harmadik nemzedékéhez tartozó Faludy György „a magyar irodalom Odüsszeusza” volt, aki a számára kiszabott kilencvenhat esztendő alatt bejárta a világ távoli földrészeit, s akit – habár a messzi országokban szebb napokat látott – szíve mégis minduntalan visszahúzott a maga Ithakája felé. Megélt sok kalandot, végigjárta a XX. század sajátos poklait, s megtapasztalt mindent, amit a rombolásról, és a vele szemben fellépő emberi szolidaritásról saját korában megtapasztalhatott. Leszámítva a később nosztalgikus rezignáltsággal megidézett fiatalkori éveket, csaknem egész életét a menekülés és az üldöztetés kettőse pecsételte meg. Zsidó származása miatt csakhamar emigrálni kényszerült; megfordult Párizsban, Bécsben, Amerikában és Málta szigetén, de honvágya hét év után csak hazahozta e nyugodtabb földekről is. Vesztére. Mert itthon osztályrészéül csak újabb üldöztetés jutott: a kistarcsai és recski kényszermunkatábor, majd az Andrássy úti börtöncella, rabságának utolsó állomásaként. Aztán 1956-ban újabb emigráció, ahonnan véglegesen csak a rendszerváltás után térhetett haza. Verseiben túl a személyes sorstragédián – testet ölt – az egész beteg, dehumanizált kor korképe is, egy egész ország lelkiállapota: háborúk, diktatórikus rendszerek, lágerek, rettegés. És mindezzel szemben „az írástudók felelőssége”, a világháborús nemzedék hite: a szellem embereinek értékmegőrző küldetéstudata egy süllyedő világ romjai felett.
Az est folyamán elhangzott, különböző korszakból válogatott versek úgy jelentek meg, mint egy lírába foglalt élettörténet egyes epizódjai: élmények, hangulatok lenyomatai, szüntelen sötétbe forduló színes valóságrajzok, fájdalommal, reménnyel és vággyal teli impressziók. Létérzések és létértelmezés. A sokszor epikus részletességgel, plasztikusan ábrázolt állapotok, mellette a lélek kínjai. Majd ellenpontozásként különös életszeretet, mély emberség és fanyar humor, mely alaptónusként mindig átvilágít a versekben megfestett szenvedéseken. Faludy György saját művei mellett pedig – mintegy hangulati elemként, háttérként – újra meg újra felcsattant egy-egy strófa a Villon átköltések közül. Akinek balladáiban a magyar költő – áttételesen - megszólaltatta a XX. századra szabott, személyes életérzéseit is: a számkivetettség és a földönfutó-lét – eltelt öt évszázad alatt lényegileg alig változott – keserveit.
A verses utazás méltó módon tisztelgett Faludy György életműve és emléke előtt, megvalósítva a mottóul választott gondolatot. Hiszen a múlt nagyjainak emlékezet, s az általuk létrehozott értékek megőrzése mindenkoron a jelen feladata marad.
Maczkay Zsaklin
Képek:
Brezovszky István
|
A Magyar Kultúra Napját január 25-én, csütörtökön a váci Credo-ház múltidéző, rendhagyó Faludy-esttel ünnepelte meg. Az irodalmi összeállítás szerzője, rendezője és előadója egyben a váci származású Turek Miklós színművész volt, aki kronológikusan felfűzött Faludy versek láncolatával idézte meg a végtelenül gazdag életút szenvedésekkel és mégis hittel teli, apró mozaikdarabjait. 
