- Mit jelentett az Ön számára, hogy vidékről felkerülve azonnal a Magyar Állami Népi Együttes táncosa lehetett?  Nehézséget jelentettek az új feladatok, a beilleszkedés?
- Az új helyzetet nem nehézségként éltem meg, hanem kihívásként, ami arra inspirált, hogy kihozzam magamból a maximumot. Ehhez persze hozzájárult, hogy kiváló csapatba kerültem, nagyon segítőkész emberek közé. Az Állami Együttesnek folyamatosan változó és bővülő repertoárja van; a fellépések száma éves szinten 100-150 körül mozog. 1992-től 2002-ig táncoltam az Állami Együttesben, és közel kilenc éven át úgy keltem fel reggelente, hogy nem dolgozni, hanem táncolni megyek. Azt hiszem, ezt elég kevés ember mondhatja el. Természetesen a hivatásos művész-pályának megvannak a maga nehézségei: a vég nélküli gyakorlások, a színpad. Ha az ember rosszul érzi magát fizikálisan, teszem azt, fájlal egy régebbi sérülést, akkor is mosolyognia kell a színpadon, a közönséggel el kell hitetnie, hogy az előadása hiteles. De igazából ez sem okozott gondot; mikor megszólalt a zene, kezdtünk ráhangolódni a fellépésre, őszintén elfelejtettem a fáradtságot, az esetleges fájdalmakat. Ez így ment kilenc éven át, aztán valami megszakadt.

- Mi történt? 
- Nehéz lenne pontosan megfogalmazni, mivel ez egy hosszabb folyamat. Egyszer csak felfigyeltem rá, hogy nehezebben akasztom le a szögről a csizmámat, vagy hogy kevésbé lelkesít már, ha új koreográfiát tanulhatok. Egy éven át figyeltem ezeket a belső jelzéseket, mire beláttam hogy ez sajnos nem egy múló állapot, ezért váltanom kell, mielőtt belefásulok. A dolog összefügg azzal, hogy 2002 körül történt egy irányváltás, és az együttes életébe is mind inkább beszűrődtek a „piac követelményei”. A pályám kezdetén kizárólag autentikus néptáncokat adtunk elő, a külföldi fellépések pedig nem függtek attól, hogy beengedjük-e az új divatokat. Annak idején természetes volt, hogy az Állami Népi Együttes, mint a magyar állam első néptánc együttese a külföldi delegációk során képviseli Magyarország színeit. 2000-től azonban az állam egyre csökkentette a támogatást, így az együttesnek is alkalmazkodnia kellett a modern világ elvárásaihoz. Például mikor Michael Flatley „meghódította a világot”, az ír sztepp hatása megjelent a mi koreográfiáinkban is. Nyilvánvaló, hogy az együttesnek fenn kell valahogy tartania magát, mégis – sokakkal egyetemben – ez már nem azt jelentette számomra, mint egykoron. Nem személyes nézeteltérésről volt szó, hiszen mind a mai napig nagyon jó a kapcsolatom az együttes tagjaival, szakmailag is megbecsültek; éveken keresztül szólótáncos voltam, illetve a férfikar vezetője. A döntésemet egyébként megkönnyítette, hogy 94-ben meghívtak egy békásmegyeri tánccsoporthoz, ahol jelenleg is művészeti vezető vagyok. A Kincső Néptánc Együttes 120 tagból és három csoportból (Apró Kincső, Kis Kincső és a felnőtt csoport) áll. Rendszeresen fellépünk itthon, illetve nemzetközi fesztiválokon. A Kincső mellett a Táncművészeti Főiskolán tanítok. Egyrészt a Balettintézetben néptánc pedagógusként veszek részt a hivatásos táncosok képzésében, másrészről a pedagógusképzésben részt vevőknek táncgyakorlatot és módszertant oktatok.  

- Hogy kerültek Vácra?
- A Credo ház vezetője, Sátoriné Julika meghívására jártam ide táncházat tartani. Szerencsés véletlen, hogy a Credo háztól pár lépésre van a zeneiskola, így onnan jöttek át konzisok, húzni a talpalávalót. Nagyon jó hangulatú táncházak jöttek össze. Hamarosan – Julika kezdeményezésére – megalapítottuk a Credo Néptánc Együttest. Megkedveltem a csapatot, ám az időbeosztásomba ez a munka már egyre kevésbé fért bele. Így két év után, 2006 decemberében – miután a kiváló táncos, Juhász Zoltán személyében – megtaláltuk az új vezetőt, átadtam a stafétabotot. A munkám hozott ki tehát Vácra, ám a feleségemmel akkoriban kerestünk lakást. Egy alkalommal kijöttünk közös városnézésre, és rögtön eldöntöttük, hogy ide költözünk.

- Hogyan fogadta a kitüntetést?
- Nagyon örültem neki. Erre a díjra pályázatot kell benyújtani, és én másodjára indultam a versenyen. Rosszul esett, mikor 1995-ben nem nyertem, ám utólag úgy látom, hogy talán mostanra ért be ez a díj.  A 35 éves korig odaítélhető elismeréssel az egész addigi pályát díjazza a kuratórium. Az önéletrajz mellett egy szabadon választott témáról írt dolgozatot kell benyújtani. Ha ez megfelelőnek találtatik, jöhet a színpadi megmérettetés. A gyakorlati rész egy dolgozathoz kapcsolódó, saját koreográfiából, illetve három magyar nyelvterületről származó táncból áll. A dolgozatomban saját gyűjtésekre és archív felvételekre hivatkozva a Hortobágyi pásztortáncokat jártam körül.

- Mit jelent Önnek a tánc?
- Ma már nem tudnám elképzelni e nélkül a mindennapokat. Mikor el kezdtem táncolni, mindenekelőtt a jó társaság, a buli dominált. Most már látom, hogy a népzene, a tánc volt az, ami kezdetektől átsegített az akadályokon, a nehezebb életszakaszokon, de ez az, amin keresztül leginkább ki tudtam fejezni az örömömet, a boldogságot is. Úgy éreztem, hozzám szólnak a több évszázados dallamok. E mellett természetesen a forrást jelenti, a gyökereket, amit nekünk is őrizni kell, majd átörökíteni a jövő nemzedékeinek.
 
Maczkay Zsaklin

Megosztás