„Mi lehet ez a szag?” – tettem fel a kérdést magamban, miközben a Diadal téren sétáltam hazafelé – írta meg egyik olvasónk.
Balra fordulva egy pamut melegítős, negyvenes éveiben járó férfit láttam mászkálni a patak „dombján”. Kezében valami cigi-szerűt tartott, de nem tudtam pontosan megmondani, mit. A környéken sétálva mindenhol éttermi szemét. Hiába ott az üres kuka, inkább ledobja a földre a kólával teli poharat. Íme a gyorsétteremi kultúra, ezt kapjuk mi, Földváry téren élők.
Még aznap délután egy kedves ismerősömmel sétáltam a Budapesti főúton, akinek éppen azt meséltem, hogy mennyire furcsa alakok jelentek meg, amióta kinyitott az étterem.
„Én is láttam a pumpapálya közelében egy csoportot füvezni, de az étterem környékén is megfordultak már.”
„Akkor értem, hogy miért vonulnak csoportosan arra felé, mondtam neki szomorúan. – Huszonnyolcadikán félóráig petárdáztak ott, borzalmas volt”.
Volt egy pont, ahol azt hittem, túlreagálom az egészet, biztos nem lesz olyan rossz. Elég volt két hét és már azon gondolkodom, költözzek-e, próbáljam-e menteni a menthetőt. Évtizedek óta itt élek, szeretem a házamat, a környéket, a nyugalmat, ami itt van. De már nem érzem biztonságban se magam, se a családomat.
Hiába jeleztem a különböző váci csoportokban az aggályaimat, csak kinevettek és azt mondták, hülye vagyok. Az önkormányzati bábkatonák a legnagyobb szorgalommal próbálták azt bizonygatni, hogy ez a beruházás mennyire a város érdekeit szolgálja.
Valahogy sosem merült fel az számukra, hogy mit tesz a környékkel, környezettel az étterem megjelenése következtében. Az önkormányzat egy az egyben a gyorsétteremi propagandát hangoztatta: „milyen jó lesz majd a fiataloknak, lesz végre hol találkozni.
Arra nyilván ők sem gondoltak, hogy kábítószert fogyasztók fognak itt bandázni. Csak ezer másik gyorsétterem van, ahol hasonló a helyzet. Nyilván erről nem beszélt a gyorsétteremi képviselő, így az nem is létező dolog.
