Dr. Fodor Réka missziós orvos márciusban pár éven belül már negyedik alkalommal utazott Nigériába, közelebbről a mintegy nyolcmillió lakosú Onitcha városába, hogy az érsekség fenntartotta kórház csapatához csatlakozva segítse a gyógyító munkát, illetve hogy a nevéhez fűződő Afréka Alapítvány révén különböző adományokkal minél többeknek támogatást nyújthasson a túléléshez.
Az eredeti tervek szerint ismét két hétig tartott volna a misszió, amiből végül hat hónap lett, az orvos szakember, humanitárius vezető csak a napokban térhetett haza, ezért is örvendetes és megtisztelő, hogy elfogadta a váci egyházmegye kulturális központja, a Credo-ház meghívását, és szeptember 24-én vele folytatódhatott a tavaly útjára indított „Hit és hivatás” című beszélgető-sorozat.
– Negyedszer voltam kint, és mint a korábbi három alkalommal, a tervek szerint most is két hétig tartott volna a misszió, végül a koronavírus világjárvány, Nigéria szinte teljes lezárása miatt hat hónap lett belőle. Elképesztő károkat okozott az országban, hogy bezártak a piacok, tömegesen szűntek meg munkahelyek, korábban magam sem tapasztaltam a nyomornak azt a mélységét, amiben most él a csaknem kétszáz milliós népesség többsége, szó szerint tombol és pusztít az éhínség.
Lelkileg nagyon nehéz ezzel naponta szembesülni, sokszor a sírásig elkeseredtem. Aztán feltettem a közösségi médiában egy videóüzenetet, amelyben igyekeztem érzékeltetni a helyzetet, és kértem, hogy aki csak tud, segítsen, ezt a felhívást tovább osztották elsősorban a katolikus lapok, hírportálok, számtalan plébánia is feltette a honlapjára, Facebook-oldalára, és igen rövid idő alatt több mint kilencvenhárom millió forint gyűlt össze, na ezt pedig csodaként éltem meg, hiszen idehaza is nagyon sokaknak nehezebbé vált a megélhetés – mondta bevezetésként Dr. Fodor Réka.
Az est moderátora, Jákfalvy Kata ezután az indíttatásról, hitre jutásáról kérdezte a vendéget.
– Nem hívő családból származom, de meghatározó egyrészt, hogy a szüleim mindig az emberségre, a jó cselekedetek fontosságára tanítottak, illetve sorsdöntő volt egy olvasmányélményem is, ugyanis kezembe jutott Albert Schweitzer könyve, illetve most már azt mondom, hogy a Jóisten elém tette. Amikor elolvastam, már tudtam, hogy missziós orvos szeretnék lenni, ez az elhatározás, vágy mélyen beleégett a szívembe, ezért jelentkeztem az orvosi egyetemre.
Csodával határosnak mondható ebből az időből egy momentum, hiszen egy autóbalesetben koponyaalapi törést szenvedtem, de túléltem, és még halasztanom sem kellett. Az ugyancsak sorsfordító volt, amikor a rendszerváltozás után stoppal elmentem Párizsba, ahol utcazenéltem, magyarán koldulással tartottam fenn magam, miközben az egyetemen persze halasztottam egy évet, az így szerzett tapasztalás sokat segít a missziós munkában. A férjemnek is sokat köszönhetek, mert neki és az esküvőnkre felkészítő és a házasságunkat megszentelő Erdővégi András atyának köszönhetően a templomi közösséghez való kapcsolódás is fontossá vált az életemben. Két gyermekünk született, az ő nevelésük idején úgy éreztem, hogy az afrikai szolgálat hajója elment. Aztán 2015-ben láttam egy missziós orvosokat kereső felhívást, jelentkeztem, beválasztottak és elmentem Ugandába.
Később – egyébként épp a templomi közösségünkben – megismerkedtem és összebarátkoztam Dr. Csókay Andrással, aki áradozott Valerian Okeke onitshai érsekről, óriási kisugárzású, boldog, rendkívül okos emberként jellemezte, megkértem, kérdezze meg, nincs-e szükségük belgyógyászra, és kellett nekik ilyen orvos, tehát azóta az érsekség fenntartotta kórház a misszióim bázisa. Visszatérve a hitre jutásomra, annak megerősödésére, nos, ezt nagyon nagy részben Afrikának is köszönhetem. Ott láttam először, hogy milyen mélyen lehet imádkozni a betegekért, az eucharisztiát szintén ott értettem meg igazán, látva, milyen hatalmas hittel végzik a szentségimádást, a temetéseken pedig átérezhető annak igazsága, hogy a halál nem lehet végleges lezárás, ugyanis dicsőítenek imával, zenével, tánccal, így búcsúztatják az elhunyt rokont, ismerőst, barátot, egyértelműen annak hitében, hogy az elhunyt a mennybe megy. A mai hitem tehát sokkal erősebb, mint a tíz évvel ezelőtti volt, de remélem, hogy tíz év múlva a mostaninál is nagyobb lesz, hiszen ez egy folyamatos erősödés, fejlődés jó esetben – mondta Dr. Fodor Réka.
A folytatásban kiemelte annak fontosságát, hogy az Afréka Alapítvány immár szoros partnerszervezete a magyar kormány Hungary Helps kezdeményezésének, szavai szerint ezeket a támogató programokat nagyon hálásan fogadják Nigériában is.
Zárszóként kiemelte: az a nagy álmuk Dr. Csókay Andrással, hogy valahogy huszonnégy orvossal megpróbálják lefedni az év tizenkét hónapját, magyarán mindenki odaszánna az életéből két-két hetet és így folyamatos lehetne Afrikában a magyar orvosi jelenlét.
A beszélgető est végén sokan megvették – természetesen dedikáltatva – a főszereplő missziós küldetéséről szóló első könyvet, amelyet hamarosan újabbak követnek, egyaránt az alapítvány célját szolgálva a bevétellel.
***
Missziós gondolatok
– Amikor hazajöttem az első misszióból, na inkább akkor ért egy igazi kultúrsokk, hiszen láttam, hogy azért az ottani viszonyokhoz képest mi százszor jobban élünk, és amíg Afrikában a legkisebb jószolgálatért is nagyon hálásak az emberek, addig idehaza mintha nem lenne semmi öröme az életünknek, ez látszik nagyon sokakon. Azt gondolom, hogy a hit hiánya a legnagyobb gondunk – fogalmazott egy kérdésre válaszolva Dr. Fodor Réka.
A Nigériából küldött húsvéti segélykiáltása kapcsán indult lelkes adományozás kapcsán megjegyezte: a nagy bajt látva már-már összeomlott, és akkor jött egy sms, hogy valaki tíz millió forintot adományozott, ezt pedig ő fontos üzenetnek vette, hogy talán mindig csak egy kicsit tovább kell hinni, és bár groteszknek tűnhet, hogy az Isten pénzzel üzen, de hát az Úr útjai kifürkészhetetlenek.
A kitartásról hangsúlyozta, hogy egy ilyen küldetésben, szolgálatban különösen fontos a támogató hátország, mint mondta, az ő esetében megvan már a missziós családi háttér, hiszen egy korábbi alkalommal a férje és a nagyobbik lányuk szintén kint volt vele, így nekik is van tapasztalásuk arról, milyen nagy szükség van ott minden külső jószolgálati, humanitárius segítségre.
Az adományozás kapcsán figyelmeztetett: ha valaki olyan holmit – cipőt, ruhát, párnacuhát, bármi egyebet – ad le bármely karitász szervezetnél, ami már végképp elhasznált, azzal valójában senkinek sem használ, a lelkiismerete sem lehet nyugodtabb, csakis az lehet igazi adomány, amit egy rászoruló tényleg jó érzéssel fogadhat.
A nagy döntésekről szólván így fogalmazott: „Amikor az ember nagy döntések meghozatalára készül, akkor végső soron esetleg sokáig hezitál, de az nem döntés, hanem nyavalygás, a másik lehetőség az azonnali elhatározás, különösebb mérlegelés nélkül, bízva benne, hogy a Jóisten áldása kíséri majd a további utunkat.”
Ribáry Zoltán