Németh Miklós egykori miniszterelnök visszaemlékezése szerint 1989. július 6-án a kútvölgyi pártkórházban haldokló egykori MSZMP-főtitkár, a korszak névadója, a 77 esztendős Kádár papot kért, gyónni szeretett volna. Utolsó óhaját felesége, Tamáska Mária tolmácsolta a kormányfőnek. Feloldozást várt? Félt a nagy ismeretlentől? Ezt már sohasem tudjuk meg. Jelképesnek tekinthető, hogy a volt pártfőtitkár éppen aznap hunyt el, amikor a Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette Nagy Imre és társai ítéletét.
Pár hónappal ezt megelőzően, 1989. április 12-én Kádár az MSZMP KB ülésére sietett; sem Grósz Károly pártfőtitkár, sem más nem akadályozta meg abban, hogy megszólaljon. Három hónappal később az Istentől kért bocsánatot, ám április közepén azért állt egykori párttársai elé, mert igazolni és magyarázni szerette volna tetteit.
A sajtó ekkor már szinte naponta cikkezett az 1956-os forradalmat követő megtorlásokról, ráadásul 1989 márciusában elkezdődött a Nagy Imre-per áldozatainak exhumálása, és folyamatban volt az újratemetés szervezése.
Kádár összefüggéstelenül beszélt az áprilisi ülésen, több ízben kimondta Nagy Imre nevét, és láthatóan tudatában volt saját felelősségének is, de csak annyit mondott, hogy mindenkit sajnál, és ha akarják, nyugodtan agyon is lőhetik.
Ezenkívül hosszasan ecsetelte a saját és felesége súlyos betegségeit. Nyilván tisztában volt azzal, hogy ilyen állapotban nem beszámítható, de akkor is beszélni kívánt. Talán nemcsak magyarázkodni szeretett volna, de szánalmat is akart kelteni maga iránt. (A beszéd színpadi feldolgozása.)
Kádár halálhíre külföldön is komoly érdeklődést váltott ki. A nemzetközi sajtó legfontosabb cikkei is olvashatók a korabeli Népszabadságban. A jugoszláv Borba kiemelte: Kádár János komoly szerepet játszott az 1956-os forradalom és szabadságharc, az „ellenforradalom” – ahogy akkor ők nevezték – felszámolásában. A nyugati sajtóban azt a különös egybeesést emelték ki, hogy éppen Kádár halálának napján törölték Nagy Imre és társai ítéletét. A The Independent tudósításának címe is beszédes volt: Kádár és Nagy Imre végre megbékélésre talált.
Friderikusz Sándor a 168 Óra hasábjain készített interjút ifjabb Rajk Lászlóval. Rajk kifejtette, hogy szerinte
a bűnbocsánatnak a keresztény erkölcs szerint is két feltétele lenne: a bűn bevallása és a bűnbánat, ám egyik sem történt meg.
Forrás: Rácz János: Kádár János halála és temetése (Magyar Hírlap)
***
Így működött a kádári megtorló gépezet
1956. október 24-én – a Kossuth Rádióban 20:45 perckor – beolvasták Kádár beszédét, melyben az eseményeket Gerő Ernőhöz és Nagy Imréhez hasonlóan ellenforradalmi felkelésnek nevezte és izzó haragját fejezte ki: „…Csak izzó haraggal lehet szólni erről a támadásról, amellyel az ellenforradalmi, reakciós elemek felkeltek hazánk fővárosa ellen, népi demokratikus rendünk, a munkásosztály hatalma ellen. …”
A különböző bírósági fórumok 1956. november 4. és 1963 szilvesztere között 26621 személyt marasztaltak el, zömüket
tiltott határátlépésért és azzal összefüggő embercsempészetért (8031 fő, 30,1%),
izgatás (6949 fő, 25,3%),
összeesküvés vagy lázadás (4661 fő, 17,5%),
fegyverrejtegetés (3577 fő, 13,4%) ítéltek el,
hazaárulást és kémkedést mindössze 44 fő „követett el”.
Az elítéltek 93%-a öt évnél nem hosszabb szabadságvesztéssel „megúszta”, így „mindössze” 613 főt sújtottak 5-10 évig terjedő vagy életfogytiglani (65 fő) börtönbüntetéssel.
Az 1956 utáni időszak bővelkedett a halálos ítéletekben is. Az első ilyen ítélet már 1956. december 15-én megszületett, végrehajtására még aznap sor került: Soltész Józsefet fegyverrejtegetés miatt lőtték agyon Miskolcon dr. Pinczés István hadbíró ítélete alapján. A megtorlás 1959. október 28-án tetőzött, amikor egyetlen nap leforgása alatt tizenegy ’56-ost végeztek ki, konkrétan a Thököly úti felkelőcsapat tagjait. Pedig 1959 áprilisára az új hatalom már a közkegyelem eszközével is élni kezdett. Az utolsó halálos ítéleteket 1961. július 15-én hirdette ki a Legfelsőbb Bíróság, amit a három elítélten augusztus 26-án hajtottak végre, így zárva az ’56-osok halálsoron várakozóinak listáját.
Az utolsó kivégzésig a különböző bíróságok 367 embert ítéltek halálra, közel kétharmadukat, 269 főt egyértelműen ’56-os szerepvállalásuk miatt. Ez több mint kétszerese az 1848-1849-es forradalom és szabadságharcot követő megtorlás halálra ítélt áldozatainak, sőt meghaladja az 1945-1950 között működő népbíróságok által végrehajtott fővesztések számát (189) is. Szempont volt, hogy a bíróság elé állítandók között minél több osztályidegen legyen, amit azonban képtelenek voltak teljesíteni: Zinner Tibor kutatásai szerint a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány alatti megtorlások áldozatainak 38,5%-a paraszti sorból került ki, míg 34,5%-a munkás volt.
A legtöbb halálos ítélet dr. Borbély János nevéhez fűződik, aki mintegy 65 elítélt ügyében látta el a vérbíró szerepét. Ugyanakkor Kádár balra is ütött: 1957 tavaszán ítélték el a már 1956. október 12-én letartóztatott Farkas Mihályt, a Rákosi-féle trojka harmadik tagját 14 évre és fosztották meg parlamenti mandátumától Gerő Ernőt, aki Magyarországra is csak három évvel később jöhetett vissza. Bár Farkas (fiával, Vladimírrel együtt) 1960-ban egyéni kegyelemmel szabadult, a hatalomba való visszatéréséről szó sem lehetett. 1962-ben Rákosit és Gerőt még a jogutód pártból is kizárták huszonkét társukkal együtt.
A megtorlás természetesen nemcsak halálos ítéletek és börtönbüntetések formájában mutatkozott meg. Az újonnan felállított internálótáborok felé 13 ezer fogoly vette útját, tízezrek kerültek rendőri felügyelet, 300 ezren rendőrségi megfigyelés alá (bár ez a Rákosi-korszakhoz képest enyhülést jelentett), további tízezrek veszítették el állásukat; az elítéltek hozzátartozóit sújtó egzisztenciális diszkriminációt még felmérni is nehéz. A magyar társadalom veszteségéhez emellett nagyban hozzájárult az a közel 200 ezer emigráns is, akik a forradalmat követően hagyták el az országot.
A megtorlásokat követő részleges közkegyelemről a párt Központ Bizottsága döntött. Az első részleges amnesztia 1959-ben volt, majd 1963. március 21-én – ekkorra stabilizálta magát az új rendszer – egyszerre 3480 főt engedtek szabadon. A forradalmárok egy jelentős csoportja, mintegy 600 fő csak az 1970-es években kerülhetett szabadlábra. Az ítéletek döntő többségét azonban csak 1989-1992 között nyilvánította semmissé az Országgyűlés, sőt az utolsó ún. 1956-os semmisségi törvényig az új évezredig, 2000-ig kellett várni.
Forrás: Múlt-kor
***
Kádár János magzatai
Kádár János „jóvátehetetlen árulást követett el a magyar jövendő magzatai ellen, amikor az állami angyalcsinálást, az államilag végrehajtott abortusz méhkaparó vérengzését rendelte el. Eddig több mint három millió magzatot pusztítva el, a magyar népet a világ legmeddőbb népévé tette.”
Ezt írta a Katolikus Magyarok Vasárnapja című amerikai emigráns lap 1973 novemberében, amikor a magyar nép éppen ellenállt Kádárék abortusz-szigorítási próbálkozásának.
1956-ban megadták a magyar nőknek a magzatukról való döntés jogát, de semmi mást nem tettek.
Sem a terhesség megelőzése, sem a gyerekvállalás feltételeinek javítása, sem a felnövekvő nemzedék szexügyi ismereteinek bővítése érdekében. Ezért aztán az abortuszok száma iszonyatos mértékben megnőtt. 1959-ben már meghaladta a szülésekét, és ez másfél évtizeden át így is maradt. 1968-69-ben kétszázezer fölött tetőzött az abortuszok száma, és félszázezerrel haladta meg a születésekét.
Forrás: Arcanum blog
120 év interaktív korfája – Ez az alkalmazás Magyarország népességének nemenkénti korösszetétel-változását mutatja be 1870-től egészen 2060-ig. A csúszka mozgatásával világosan látható az abortuszok népességbefolyásoló hatása.
***
A Kádár-korszak ellentmondásos megítélése egy friss felmérés tükrében
Kádár János nevével jelzett kor a szabadság és rend-béke megítélésének tekintetében mintha a történelmi feledékenység jegyeit viselné.
Ebben leginkább az játszhat szerepet, hogy az általa irányított korszak, a gulyáskommunizmus a legtöbb embernek az alapvető szabadságjogok felfüggesztésével is életkilátásokat, perspektívákat, boldogulást jelentett (munka, lakhatás, autó, nyaraló stb.), ehhez képest a rendszerváltás után beköszöntő „vad”-kapitalizmus következtében rengeteg, főleg alacsony iskolázottságú vagy fizikai munkát végző ember elveszítette az állását, ráadásul megjelent a hajléktalanság is, emiatt pedig sokan csalódtak a rendszerváltáshoz fűzött reményeikben, és szívesebben szimpatizálnak egy olyan múlttal és annak vezetőjével, ahol és aki által biztosítva volt a „puha diktatúra” viszonyai között elérhető és a megélhetéshez szükséges anyagi helyzetük és egzisztenciájuk.
RENDSZERVÁLTÁS 30 – A rendszerváltás társadalmi megítélése 30 év után 2020-as kutatás
***
Sírrongálás
***
Kádár János és Vác
1952 decemberében a Legfelsőbb Bíróság koholt vádak alapján életfogytiglani fegyházra ítélte, amelyet szabadulásáig Vácon töltött le. A Sztálin halála utáni enyhülés jegyében a Politikai Bizottság Gerő Ernőt bízta meg Kádár és társai ügyének felülvizsgálatára, ami a forgatókönyv szerinti felmentéssel és szabadon bocsátással végződött 1954 júliusában. Augusztusra minden korábbi párttisztségét visszakapta és anyagi kárpótlást is kapott.
„ A jegyzőkönyvek szerint később kártérítésként 67 069 forint készpénzt, egy háromszobás lakást, lakberendezési tárgyakat, 250 darab könyvet, valamint egy négyhetes üdülést kapott. A pénz összegét később 163 ezer forintra egészítették ki, hozzávetőleges számítások szerint ötven-hatvan forinttal egyenlítettek ki egy-egy börtönben töltött napot. ” – Moldova György (Forrás: Wikipedia)
Kádár később többször járt Vácon ennek egyik nyoma az 1964-es DCM-ben látogatásáról készült fotók:
Kiemelt kép: az idős és gondterhelt Kádár János – Gondola