Ez a karácsony más lesz, mint eddig volt. Mert nincs velük az, akiért annyira dobog a szívük, aki nélkül az ünnep nem igazi ünnep, aki tágra nyílt szemmel áll a feldíszített fa előtt és akivel együtt énekelhetnék el a Mennyből az angyalt. Elérkezett a várva-várt szenteste, ám a gondolatok mégis másutt járnak.
Gyönyörű májusi vasárnap reggel volt, virágillatú tavasz, énekeltek a madarak és szikrázóan kék az égbolt. Nagy meccsre készültünk: az angol-magyarra. Mi, a népszerű budai Szép Ilona Vendéglő „törzsvendég-válogatottja” és a gyermekeiket a közeli Pető Intézetben kezeltető angol szülőkből verbuválódott csapat. Ez aztán a derbi. Hogy mi volt a végeredmény? Kit érdekel és ki emlékszik már arra. Talán 6:3? – természetesen ide. A lényeg, hogy a találkozó vége felé az egyik angol anyuka lélekszakadva futott be a pályára a férjéhez.
– Nagy baj van, a gyereket azonnal kórházba kell vinni! – panaszolta. Természetesen rögvest félbeszakítottuk a focit, gyors mosdás, autóba be, nagy gázadás, át a városon, irány a kórház.
Sürgősségi ambulancia, fehér köpenyek, steril lapok, injekciós tű, kis pityergés. Szerencsére hamar kiderült, nincs nagyobb baj, ám az angol csemetét néhány órás megfigyelésre mindenképpen benn kell tartani. Van tehát időm bőven, addig kicsit körülnézek a kórtermekben. Az ötlet akkor jónak tűnt mindaddig, amíg a súlyosabban sérült gyerekek szobájához nem értem. Oda talán jó szántamból be sem megyek, ám valahogy mégis engedtem kíváncsiságomnak.
És akkor találkoztam valakivel, akit azóta sem tudok elfelejteni. Már indultam volna kifelé, amikor megláttam őt. Ott állt a kiságyába kapaszkodva egy aranyszőke hajú kislány. Kristálytiszta, csillogó kék szemeivel úgy nézett rám, mintha könyörögne: – Ugye, meggyógyulok és hazaviszel? Hát persze, kicsim – gondoltam akkor és legszívesebben felkaptam volna, magamhoz ölelem és repüljünk el innen, a szellők vigyenek messze-messze…
Egy pillanatra megfordult a világ akkor velem és szégyen ide vagy oda, kiszaladtam a kórház elé, lekuporodtam a lépcsőre, közben patakokban folytak a könnyeim.
Mindez majd’ húsz éve történt és most újra itt vagyok. Kopogtat a karácsony, sok kis beteg hazamehet a szüleihez és boldogan várhatja a Jézuskát, ám akadnak, akiknek állapota nem engedi meg, hogy szeretteik körében ünnepelhessenek. Állok itt a kórház kapujában, a kezemben egy nagy fekete plüss-elefánt és el kell döntenem, kinek is adom az én Jézuskámat? Sok a kórterem, még több a kiságy. Ezt nem lehet eldönteni, fut át az agyamon, te jó ég, hogyan is tehetnék különbséget gyerek és gyerek között. De az elefántot nem adhatom mindenkinek, csak egy valaki lehet a kiválasztott. Eldöntöm: annak adom, akinek a kiságyában egyetlen játékszer sem lesz! Igazságos így? – várom a választ a messzi magasságokból.
Hová is menjek, kinek is adjam az ajándékomat, és aki nem kap tőlem semmit, mennyire lesz csalódott? Ezt nem gondoltam végig, mielőtt ide indultam. Az egyik kisfiút az autó gázolta el, a másikat leforrázták, egy kislány leesett a lépcsőn és a lábát törte, sok-sok kis beteg.
A kettes kórterem sarkában találom meg, akit keresek. Négy-öt év körüli fekete hajú kislány, a homlokán, a karján kötés és mindenféle csövek kusza szövevénye. Egy pillanatra meghátrálok, aztán amikor megállapítom, éppen szunyókál, erőt veszek magamon és úgy, hogy senki ne lássa, egy ügyetlen mozdulattal odafektetem az elefántot a kiságy sarkába. Még néhány másodpercig tétován állok, már nyújtom a kezem, hogy megsimítsam a buksiját, aztán úgy döntök, inkább hagyom pihenni, egyben megígérem, rá is gondolni fogok az éjféli misén.
Hirtelen sarkon fordulok és gyors léptekkel irány a kijárat, közben az jár a fejemben, holnap szenteste ugye, ide is ellátogat a Jézuska az angyalok szárnyán, mert a gyerekek nagyon-nagyon várják!
Odakinn metsző, decemberi szél fúj, gyorsan átfut rajtam a hideg és fázósan hajtom fel a kabátom gallérját, ám mégis melegséget érzek. Hirtelen rám köszön Andrea, az ápolónő, aki éppen most végzett a szolgálattal. Kedvesen meghív egy forró teára, de én zavaromban udvariatlanul visszautasítom. Talán majd legközelebb.
Még egy darabig látom alakját, ahogyan elindul a Nagyvárad tér felé, aztán lassan elmosódik a képe a szememben. És ismét leülök a lépcsőre…
Jaberits Zsolt