A kommunizmus áldozatainak emléknapján a Fidesz és KDNP helyi szervezetei február 25-én a Váci Rabtemetőnél megemlékezésre hívták városunk polgárait.
Az emlékünnepségen először Smál-Szilaj Gábor előadásában meghallgatták az emlékezők Heltai Jenő: Szabadság című versét, majd dr. Rétvári Bence országgyűlési képviselő osztotta meg gondolatait.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Én is tisztelettel köszöntök mindenkit a mai megemlékezésünkön. Mi magyarok a 2000-es évek eleje óta ezen a napon emlékezünk a kommunista diktatúra minden áldozatára.
Nagyon sokféle módon nyomorította meg hazánkat és a magyarokat a kommunizmus. Volt, akit bebörtönöztek, volt, akit kényszermunkára vittek Recskre. Volt, akiket a családjukkal együtt telepítettek ki a Hortobágyra, vagy más kényszerlakhelyre. Volt, akinek elvették a boltját, volt, akinek elvették a földjeit, volt, akit megfosztottak a hivatásától, mint például tízezer szerzetest. Volt, akiket elbocsátottak a munkahelyükről. Volt, akit nem engedtek továbbtanulni. Volt, akit bevittek egy éjszaka, megvertek, sose tudta meg, miért, és úgy engedték ki, hogy egy életre megfélemlítették. Volt, akik rövidebb ideig voltak börtönben, volt, akik hosszabb ideig, volt 800 ezer honfitársunk, akit elvittek a Gulágra, málenkij robotra. Volt egymillió ember, aki ellen büntetőeljárást indítottak. Volt ebből 600 ezer ember, aki ellen vádiratot nyújtottak be. Volt 300 ezer ember, akiket elítéltek a bíróságokon, volt több tízezer ember, akit megfosztottak a szabadságától, és volt több ezer ember, akit megfosztottak az életétől.
Ezek csak számok. Ezek csak a jogsértések típusai, de mindegyik mögött emberi sorsok vannak. Őrájuk emlékezünk a mai napon, az ő áldozatukra.
A kommunizmusnak nincsenek hősei, a kommunizmusnak csak áldozatai vannak. Nem emlékezhetünk olyan emberekre, akik a kommunizmus nevében valami hőstettet hajtottak végre. Akik előrébb vitték volna egy fikarcnyival is az emberiség vagy Magyarország történetét, de ismerjük azokat az állami vezetőket, azokat a verőlegényeket, azokat a titkosszolgákat, akik viszont megpróbálták megtörni emberek életét. A megtörtekre emlékezünk mi itt Magyarországon, meg pár közép-európai országban.
De hiába kéri Magyarország már évek óta, hogy a kommunista diktatúrák áldozatainak legyen világszerte is egy emléknapja, hiszen közel 300 emléknap van világszerte, amelyet az ENSZ elfogadott. Valahogy az a százmillió ember, aki meghalt a kommunista diktatúrák alatt, nem volt még annyira fontos a világ vezetői számára, hogy elismerjék az ő szenvedésüket. Fájó, hogy nem osztoznak mások abban, hogy Európában, Ázsiában, Amerikának főleg a középső és déli részén és Afrikában hány millió ember vesztette életét a kommunista diktatúra következtében. Bízunk benne, hogy ez az igazságtétel előbb-utóbb helyre áll, és más országokban is velünk együtt fognak ugyanúgy emlékezni kommunista diktatúra áldozataira.
Mi emlékezünk rájuk, és fontos előrelépés volt az elmúlt évben, hogy Nemzeti Emlékhellyé minősítette a kormány itt a váci rabtemetőt, valamint a választókerületben egy másik helyszínt, a márianosztrai fogházat, így mindkettő már a Nemzeti Emlékhelyek sorába emelkedett.
Pár nappal ezelőtt az itt levők közül sokakkal közösen néztük meg a Magyar Passió című filmet. Abban láthattuk nyers valójában, hogy milyen volt az erőszak a kommunista diktatúra idejében. Ahogy elmondta utána Eperjes Károly, igyekezett visszafogottan bemutatni, mert még húsba vágóbb, még embertelenebb módjai is voltak a kínzásoknak, de nem akarta a maga brutalitásában bemutatni. Így is mindnyájunkat letaglózott az, hogy tényleg micsoda embertelenség volt az, amit a kommunisták e torz, szörnyű ideológia jegyében elkövettek, és ahogy magyarok százait, ezreit és tízezreit megnyomorították.
Ezért is kell vigyáznunk arra, hogy annak a szónak, hogy kommunizmus nagyon nagy súlya van, nagyon mély sebeket tép fel. Az itt levők elsöprő többsége szerintem tudna róla valamit mondani, a saját életéből, a szülei vagy a nagyszülei életéből, hogy mit tettek a kommunisták az ő családjukkal.
Ma máshol, más helyzetben lennének, ha nem lett volna a kommunista diktatúra. Rengeteg emberrel lennénk többen, rengeteg alkotó energiával adódott volna több a magyar nemzet teljesítményéhez, hogyha nem jönnek a kommunisták, és nem törik derékba emberek százezreinek, sőt igazából tízmillió embernek az életét. Hiszen egy nagyon szűk elit kivételével mindenkit nyomorba döntött.
Ezért vigyáznunk kell, hogy ezt a szót nem lehet csak úgy kimondani. Ez nem egy hangulatfestő szó, hogy kommunizmus és kommunista. Senki nem vállalhat közösséget kommunistákkal. Senki nem mondhatja azt, hogy ő olyan széles bázisra épít, hogy abba a kommunisták és a fasiszták is beleférnek, mert azok sehova nem férnek bele. Aki demokrata, az nem áll szóba a kommunistákkal. Aki demokrata, az nem köt kompromisszumot sem kommunistákkal, sem fasisztákkal. A demokrácia és a kommunizmus nem fér össze. Ez két fogalom. Aki demokrata, az antikommunista, elutasítja a kommunista szélsőséget is és a fasiszta szélsőséget is. És ezt a szót nem úgy használja, mint egy hétköznapi szitokszót, hogy nem értek veled egyet, vagy más állásponton vagyok, mert e mögött a szó mögött ott vannak a meggyötört emberi sorsok. Ez nem egy retorikai fordulat, a kommunizmus kettétört majdnem minden magyar családot. A kommunizmus jegyében minden tizenkettedik magyar embert elvitték a Gulágra. Ezzel a szóval nem lehet játszadozni. Ennek a szónak rendkívül nagy súlya van. Nem mondhatja tehát senki, aki demokratikusan gondolkodik, hogy ő helyet talált maga körül a kommunistáknak és a fasisztáknak is. Én bízom benne, hogy az a nemzedék, amelyik most szabadságban nő föl, fogja tudni értékelni a szabadságot.
Ha csak egy momentumot felvillanthatok a közösen általunk megnézett filmből, amikor a verőlegény a bikacsökkel odamegy a kínvallatást elszenvedő szerzeteshez, hogy írja alá az előre, mások által megírt tanúvallomást, annak megtagadása után azt mondja: 210 csontja van az embernek. 210 lehetőség, hogy meggondolja magát. Egy ilyen világtól szabadultunk meg akkor, amikor a kommunizmustól megszabadultunk. Bízunk benne, hogy ezek az eszmék sohasem fognak visszatérni. De az mindent demokratának a feladata, hogy ne akkor lépjünk csak föl a kommunizmus ellen, amikor már a nyolcadik, tizedik lépésnél tart. Már az első lépésnél, akár már a retorika szintjén is határozottan vissza kell utasítani. Hogy állítsuk meg azt, hogyha bárki relativizálni akarja azt, hogy tulajdonképpen mire is emlékezünk a kommunista diktatúra áldozatainak emléknapján. Bízunk benne, hogy ha elégszer emlékezünk erre, akkor sohasem fog visszatérni.
Bízunk benne, hogy itt Magyarországon soha többé nem lesz kommunizmus, de ezért azzal tehetjük a legtöbbet, hogyha mindig minden generációnak ezt bemutatjuk és mindenki értékelheti a saját szabadságát, hogy azt, hogy szabadon gondolkozhat, szabadon beszélhet, szabadon mondhatja a véleményét, szabadon járhat templomba, szabadon forgathat és nézhet olyan filmet, amit csak szeretne. Ez egy olyan érték, amit a XX. században két generáció is elvesztett, de reméljük, hogy a XXI. században minden generáció megőrizhet.
Gondoljunk kegyelettel azokra az emberekre, akik itt Vácon, országszerte és világszerte egy igazságtalan és embertelen eszme, a kommunizmus áldozatai lettek. Ahol a világon kommunizmus volt, ott mindig diktatúra is volt. Demokratikus kommunizmus sehol sem jött létre, mert a kommunizmus a gyökereinél alapvetően egy diktatórikus eszme. Ezért vele kompromisszumot kötni, kiegyezni soha, semmikor nem lehet.
Smál-Szilaj Gábor előadásában Reményik Sándor: Kegyelem című verse után közösen elmondták a megemlékezők a nemzeti imádságunkat és közösen elénekelték a Szózatot.