Ki sejtette volna, hogy az egykori Champion együttes gitárosából nemzetközi hírű fotóművész lesz? Amikor a jelenlegi művelődési házban zenéltek, vagy lovas szekérrel döcögtek át Csomádra, Vácrátótra egy-egy fellépésre, vajon gondolt-e valaki arra, hogy a gitárt pengető „Molnár Ferikéből” az egész világon és természetesen Magyarországon elismert Molnár Ferenc fotóművész válik? Sellyei – Oszvald Júlia (SJ) interjúja az alkotóval.
Több mint ötven országban láthatták képeit kiállításokon. Csak néhányat említve:
Amerikai Egyesült Államok, Kanada, Brazília, Argentína, Dominikai Köztársaság, Írország, Anglia, Skócia, Wales, Spanyolország, Andorra, Luxemburg, Belgium, Németország, Ausztria, Szlovénia, Lengyelország, Oroszország, Ciprus, Egyiptom, Dél-Afrikai Köztársaság, Egyesült Arab Emírségek, India, Srí Lanka, Szingapúr, Kína, Japán, Korea, Fülöp-szigetek, Ausztrália…
SJ: Fényképei vándorolnak egyik országból a másikba. A fényképész hol állapodott meg?
– 1953-ban születtem Őrszentmiklóson. 1986-ig itt éltem, ekkor költöztünk Budapestre. 1986 óta Rákospalotán élek. Amíg édesanyám élt, heti rendszerességgel jöttünk Őrbottyánba. Azóta is jövünk, hiszen van itt egy házunk, itt van a fotólabor, a műterem.
SJ: Családjában volt valaki, aki szeretett fényképezni?
– Nem, senki nem tudott fényképezni. Talán az vitt a fényképezés irányába a zenélésselfotófotó szemben, hogy azt egyedül lehetett művelni.
Folyamatos szolgáltatásként a fényképezést illetve az optikát is gyakoroltam. Az egyik szakképzettségem látszerész fotó-optika cikk eladó. Második szakterületem a fényképezés.
SJ: Általános iskola után hol folytatta tanulmányait?
– Vácra jártam a Géza Király téri Gimnáziumba, azt követően Budapestre a Szász Ferenc kereskedelmi iskolába, ahol elvégeztem a látszerész-fotó-optika cikk eladó szakmát. Később a munkám mellett szereztem meg a fényképész szakvizsgát.
SJ: Mióta dolgozik a szakmában?
– 1973 óta. Első munkahelyem az Ofotért vállalatnál volt. Hétvégenként a tanuló évek alatt innen tudtam fényképezőgépet hazahozni azokból a gépekből, amiket beadtak használtan eladásra. Így hétvégenként tudtam gyakorolni. Az OFOTÉRT után a vasútnál dolgoztam, ahol műszaki fényképezéssel foglalkoztam.
SJ: Mennyiben befolyásolja munkáját a modern, digitális fényképezőgépek elterjedése?
– Rendkívül megnehezíti. Nincs szükség oly mértékben fényképészekre, mint régebben, az igazolványképeket sem a fényképészek készítik már. Áttértem a művészi fotózásra. A technikát folyamatosan cserélni kell. Annak idején analóg technikával, azaz filmes fotózással kezdtük, ma már teljesen a digitális fotózásra kellett átállniuk a fényképészeknek. A technikát szinte újra tanultam. A mai fényképezőgépek kis számítógépek, melyekkel nem lehet „csak úgy” fényképezni. Szoktam mondani, hogy az utasításokat meg kell adni a fényképezőgépnek, hogy az olyan képet készítsen, ami kifogástalan. A mai fotósok nem is élik át igazán a lényeget, mert az a kép keletkezésében van. A sötétkamrában megvilágítja a filmet a fényképész a fotópapírra, és utána belehelyezi az előhívó oldatba. Ahogy kezd a kép megjelenni, hát az maga a csoda. Ha ezt valaki nem éli át, akkor ő nem is tudja, hogy mi az igazi élménye a fotózásnak.
SJ: Érdeklődésének középpontjában melyik terület áll?
– Pályafutásomat a családi, ház körüli fotózással kezdtem. Későbbiek folyamán a természetfotózás volt könnyebben elérhető. Ma már emberábrázolással foglalkozom. A természetben mostanában a madárfotózás köt le. Mondhatni, hogy életemet a fotózás töltötte ki.
SJ: A világ számos országában voltak kiállításai. Ön is eljutott ezekre a kiállításokra vagy csak a képei?
– Feleségemnek mondta valaki, hogy de jó a férjednek, mert ő már több mint ötven országban járhatott. Mire ő azt válaszolta, hogy a képei igen, de maga az alkotó nem. Ezekre a kiállításokra, pályázati díjkiosztókra ritkán hívják meg a nyerteseket, főleg ha az távoli ország, a nevezési díjak elég komoly összegbe kerülnek. Így csak a képeim utaznak általában.
SJ: Melyik pályázat volt a legnagyobb kihívás?
– Amikor Szingapúrban aranyérmet nyertem. Egy idő után az embernek nem elég, hogy kiállítják a képeit, szeretné a pályázatot megnyerni. Abu-Dhabi-ban egy-egy kép elfogadása is sikert jelent, mivel a kiállítást a nagy színházteremben rendezik meg. Az ott kiállított képekből négy-öt kilogramm súlyú katalógus készül. Ilyen katalógusom is van már három.
SJ: Évtizedek óta szerzett díjak, érmek száma, meghaladja a…
– Kettőszázat, magyar és nemzetközi díjakkal együtt. Volt olyan pályázat, ahol négy díjat is haza hoztam. Persze különböző kategóriákban. Régebben még postán küldtük el a képeket a pályázatokra, manapság már digitális formában történik mindez. Ez azt is eredményezi, hogy nagyon felhígult a részvétel. Rengeteg képet küldenek, és elég sok rossz kép is szerepel a pályázatokon.
SJ: 2008-ban Csokonai Vitéz Mihály alkotói díjban részesült.
– Ezt a díjat a hazai és a nemzetközi pályázatokon elért eredményeim alapján kaptam. 2008. január 22-én a Magyar Kultúra napján adta át az Oktatási és Kulturális miniszter. Megemlíteném, hogy ilyen díjjal Őrbottyánban ketten rendelkezünk. Báron László bábművész, képzőművész, aki sajnos már nincs közöttünk. Érdekes hogy egy városban ketten is megkaptuk ezt a kitüntetést, ugyanis az országban nem sokaknak van ilyen volumenű, rangú díja.
SJ: Ennyi díj között melyikre a legbüszkébb?
– Természetesen minden elismerésnek örül az ember, de van kettő képem, amit Franciaországban készítettem. 2006-ban Mont-Saint-Michel maradandó élményt jelentett. Az egyik ott készült képem a „Dagály után” a másik az „Imádkozók” című képem. Nagyon megfogott, ahogy az apácák egy ikon előtt imádkoztak a kolostorban. Ezt a két képemet, ha bárhova elküldöm a világba, az díjat nyer.
SJ: A képeknek történetük van. Említene még olyan eseményt, ami az alkotót megihlette?
– „Az emlékezés” c. kép úgy született, hogy a református templomban fényképeztem egy esküvőt. A padsorban megláttam egy idős asszonynak a kezét. Tudtam, hogy ez jó téma lenne. Felkerestem később az unokáját, hogy szeretnék a nagymamájáról képet készíteni. A néninek a kilencvenkilenc éves megtört keze – beszédes volt. A kezében az esküvői fotójukat tartotta. Emlékezett. Ehhez a kézhez nem szükségeltetett arcot fotózni. Elég volt önmagában. Az egyik Kortárs Magyar Fotóművészet c. fotóalbumban található a következő mondat a képeim alatt:
„Nem az a fontos, ami a képen van, hanem amit te látsz meg benne.”
SJ: Milyen szempontok szükségesek egy téma kiválasztásához?
– Egy téma feldolgozásához sokkal több idő kellene, mint ami rendelkezésemre áll. Gondolok például a harangöntő műhelyben lévő munkafolyamatra, ahol a harangöntés fázisait végig fotóztam. Ehhez idő kellett. Az életemben első volt a családom, következett mellékfoglalkozásként a fényképezés, mint szolgáltatás. A művészi fényképezés is nagy teret töltött be az életemben.
SJ: A járványhelyzetben voltak kiállításai, pályázati díjai?
– Kisújszálláson rendezték meg a VII. Ökumenikus Fotó pályázatot a református templom előterében. Az előbb említett képre III. díjat kaptam. Másik képemre pedig I. díjat hozhattam el. Jól eső érzés személyesen átvenni egy-egy díjat, persze a postán érkezőknek is örül az ember. Legutóbb Nemzetközi Pályázaton Brazíliából kaptam díjat. Magyarországon volt egy kiállítás Derekegyházán, ahol öt képemet állítanak ki. A legtöbb képet kiállító szerző voltam ezen a kiállításon. A díjon, amit kaptam, ez áll: A legeredményesebb pályázó.
SJ: Az országban merre voltak kiállításai?
– Egy időben a Budai Várban dokumentáltam a Mesterségek Ünnepét, körülbelül tíz éven keresztül. Ennek kapcsán kapcsolatba kerültem a népművészettel. Négy alkalommal sikerült elkészítenem a Néprajzi Múzeumban az Élő Népművészet katalógust. Amikor rendezték a kiállítást, folyamatosan fotózni kellett a beállított enteriőröket. Még diafilmes korszak volt ekkor, erős lámpákkal világítottuk meg az adott témát, elég jó kihívás volt a szakmán belül. Ez a jellegű munka az alkalmazott fotográfia területéhez tartozott. Ebből is volt kiállításom Rákospalotán, a megnyitón a Kaláka együttes közreműködésével. Ugyanebből az anyagból volt egy Vácott is. Kiállításokon képeimet láthatták Salgótarjánban, Kalocsán, Mohácson, Pásztón, Vácott többször is.
Nagy lélegzetvételű kiállításom volt Újpesten négy kiállító teremben. Itt kilencvenöt alkotásom volt látható. 2016-ban Vácott ötvenhárom képemet állították ki. Ebben volt tájfotó, portréfotó, aktfotó, kreatívfotók. A Váci Téli Tárlaton minden évben részt vettem visszatekintve huszonöt évre. Három alkalommal voltam díjazott. A Téli Tárlatra a festőkkel való kiállításhoz kicsit más kell, kicsit absztraktabb fotókkal lehet pályázni. Legyen benne olyan dolog, ami közelít a képzőművészethez. Amikor 1839-ben rögzítették az első fényképet, a festők megijedtek, hogy a fotósok el fogják venni a festőknek a területét. Ugyanis van a fotózásban egyfajta festőies törekvés. Sokáig a fotóművészetet nem akarták elismerni. Néha megkérnek kiállítás megnyitására, ott el szoktam mondani: a hegedűművésznek képezni kell a hangot, míg a zongorista pedig leüti a billentyűt a zongorán. A festő az ecsetet használja eszközéül, a fényképész pedig a fényképezőgépet. Közel harminc évig tagja voltam a Váci Dunakanyar Fotó klubnak. Ott kezdtem a művészi fotózással való kapcsolatomat. Őrbottyánban lakott egy hölgy, aki a Pest megyei Fotó Szakbizottságnak volt a munkatársa, székhelye Vácott volt. Kezdetben ő bíztatott, hogy küldjem el a fotóimat a pályázatokra. Mikor megjött az önbizalmam, akkor már mertem nem csak magyarországi pályázatokra is jelentkezni.
SJ: Milyen egyesületeknek, szövetségeknek tagja?
– 1992-ben jelentkeztem a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületébe. Ez volt az első komolyabb tagságom, ami végig kísért. Ez a tagság jogosít fel arra, hogy a Váci Téli Tárlaton részt tudjak venni, hisz oda csak hivatásos művészeket hívnak. Párhuzamosan pályáztam a külföldi pályázatokra is. Így 2004-ben a Nemzetközi Fotóművész Szövetséghez beadtam a képeim, illetve az addig elért nemzetközi pályázatokon elért eredményeim alapján az anyagomat. Ide is nyertem felvételt, és megkaptam a Nemzetközi Fotóművész Szövetség Művésze diplomát. A világ minden részéből lehet jelentkezni ide tagságra, különböző fokozatok vannak az eredményesség alapján. Minden alkalommal le kell adni a fokozatokra a képeket és az eredményeket. Jelen pillanatban a Szövetség Arany fokozatával rendelkezem. Ez a szervezet működtet egy archívumot Párizsban. Itt őrzik a dokumentációs központban a beadott anyagokat a különböző fokozatokra. 2014-ben felvettek a Magyar Fotóművészek Világszövetségébe, amelynek fő törekvése a Kárpát-medencében élő fotóművészeknek az összekovácsolása. Negyedik alkalommal adtak ki egy olyan fotóalbumot, ahol a tagoknak a munkái szerepelnek, rövid életrajzot is lehet benne közölni.
SJ: Mi szerepel még a tervei között?
– Tervezem újra a fekete-fehér képek kidolgozását. Régi eljárással készült képeket szeretnék majd készíteni. Azt szeretném, hogy minden egyes alkotás egyedi műtárgy legyen.
Végezetül, mit tart ars poeticájának?
„Nem az a fontos, ami a képen van, hanem amit te látsz meg benne.”
Sellyei – Oszvald Júlia