Balázs András atya „Egy Istenarc van elrejtve bennem” című kiállításának péntek esti megnyitója egyrészt ritkán látott vonzerejű kulturális-közösségi esemény volt. Másrészt kiváló példája annak, hogy egy vernisszázson a főszereplők-közreműködők közötti régebbi kapcsolat vagy épp az első találkozás revelációja mennyi új gondolatot hozhat felszínre – akár annak esélyével, hogy előre megírt szövegek végül zsebben maradnak, s győz a spontaneitás. Magyarán nagyszerű élményt kínált mindenkinek ez az alkalom, ami után a bemutató március 27-éig látható.
Koltay-Dietrich Gábor festőművész, a MIMK kiállításszervező főmunkatársa felidézte, hogy egy vallási témájú lengyel kiállítás kapcsán-után egy kedves látogató felhívta, hogy a figyelmébe ajánlja Balázs András atyát mint festőt, pár egyeztetést követően elérkezett a bemutatni szánt képek megtekintése – amikor is a most házigazda pályatárs, saját szavaival élve boldog csodálattal tapasztalta a többszörös plébános-helyettes lelkipásztor képeinek profizmusát.
A folytatásban a többek között az Eucharist együttesből ismerhető Gável András és legnagyobb fia – nagyszerű megzenésítéssel – előadták Reményik Sándor: Istenarc című versét, na ekkor eljött az a pillanat, amikor Garay-Nagy Norbert festőművész szépen zsebre rakta hosszú fejtöréssel megírt szövegét, s inkább improvizált.
„András atyával való kapcsolatunk az egy nagyon érdekes, spirituális találkozás, mondhatni, hogy ismeretlen ismerős volt ő nekem korábban, mert három éve egy pénteki szakköri foglalkozás közben az egyik teremből egyszer csak szaladtak át a kislányok azzal, hogy András atya segíts. Néztem, hogy ez vajon nekem szól-e, miközben nem szólhatna, de hát persze valahogyan tényleg ott volt a mostani kiállító. Segítettem, eltelt egy-két év, amikor egy szomorúbb eseményen, a száz évet megélt drága nagymamám temetésén ő volt a búcsúztató, és nagyon szép beszéddel segített a gyászoló családunknak. Aztán pár hónap elteltével csörgött a telefonom, s a vonal túloldaláról András atya felkért, hogy ugyan nyissam már meg a kiállítását, elmentem az otthonába megnézni a bemutatni szánt alkotásokat, a Fehérek temploma plébániájára, ahova egy időutazás volt nekem belépni, mert egykor oda jártam elsőáldozási, bérmálási oktatásra, ott ismertem meg Leontin atyát is, akinek köszönhetően az egyik képem a hétkápolnai templomba került. Tehát nekem az máris egy kötődés volt, és utána jött a jó értelemben vett övön aluli ütés, maguknak a képeknek a szemlélése, amelyekhez szervesen hozzátartoznak az itt fókuszba helyezett tanulmányok is” – mondta indításként Garay-Nagy Norbert.
Az előre megírt köszöntője zsebre rakását indokolva felhívta a figyelmet, hogy a versben-dalban említést nyer a reneszánsz, felkínálva a gondolati kapcsolódást, tényleg csak pár úgymond szakmázó észrevétel erejéig.
„A reneszánszban benne van, hogy kellő, szinte a tökéletességig elmélyült mesterségbeli tudással válhatott csak igazi festővé valaki, András atya itt bemutatott tanulmánylapjait először, még az otthonában meglátva pedig eldöntöttem, hogy jó, hát akkor megnyitom a kiállítást, sőt büszke is leszek, hogy itt lehetek. Annak indoklására, hogy miért fontos egy ilyen tanulmány és általában az alapos előtanulmány, nos erre vonatkozóan idézem első mesterem, Dániel Kornél azon intését, hogy ha egyszer tényleg festő leszek és mondjuk épp freskót festek egy kupolába, nem rohangálhatok le öt percenkért modellért, hanem improvizálni kell ott a magasban.
Már a megnyitóra készülve a következő szobában portrék sorakoztak, nekem ez volt a legnagyobb élmény, és hadd ajánljam mindenkinek, hogy nézzenek bele ezekbe a szemekbe, mert az jöhet létre bárkiben, aminek létre is kell, tehát, hogy kitárul egy kapu egy más dimenzióba, ahol egy tükröződést láthatunk, egy sorsot, egy jövőt, egy múltat, és minél tovább nézzük, ez annál jobban elmélyül bennünk, ha szerencsések vagyunk. Munkácsy Mihály jutott még eszembe, egy pár éve foglalkozom vele komolyabban, és most citálok tőle egy mondatot, ez pedig így hangzik: »A bennem rejlő Istent akartam ábrázolni.« Ez egy nagyon érdekes, ide rímelő kijelentés, akár András atya is mondhatta volna” – zárta megnyitó improvizációját Garay-Nagy Norbert.
Balázs András atya a szervezőknek, közreműködőknek és az érdeklődőknek szóló köszönetnyilvánítás után a kiállítása címéről szólva leszögezte, hogy az „Istenarc van eltemetve bennem” mondat természetesen nem saját magára utal, hanem minden jelenlévőre, minden emberre közel és távol.
„Miért mondom ezt? Mert van a 139. zsoltárnak a 14. verse, miszerint: »Csodállak Uram, hogy olyan csodálatosra alkottál.« Tehát mindannyian csodálatosak vagyunk és valamiképpen Isten képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve, azt próbáltam itt valahogyan ábrázolni, hogy drágák, becsesek vagyunk a Jóisten előtt” – fogalmazott a most kiállítóként is szolgáló lelkipásztor.
Megemlítette, hogy ifjúsági pasztorációs szolgálata közben, attól inspirálva készült a portrék zöme, egyik-másik korábbi modell jelen is volt a megnyitón.
Külön felhívjuk az érdeklődők figyelmét, hogy vitrinszekrényekben több ezer éves ábrázolási mód szerint, ősi technikák felélesztésével készült ikonfestmények láthatók Balázs András atyától, amiket szemlélve a művész szavai szerint szintén a szív legmélyét kell megnyitni ahhoz, hogy az a fajta szeretet, ami csak a fölöttünk valótól jöhet, az megjelenjen, és ehhez a közvetítő alkotásnak valójában nem szépnek kell lennie, hanem sugároznia kell, hogy bárki rádöbbenjen: igen, én is végtelenül értékes vagyok.