Ennyit a kártékony város(félre)vezetői négyesből a Matkovich-Inotay féle külön tandem azon folyamatos (a legutóbbi testületi ülésen is elmantrázott) csúsztatásáról, hogy a K16 megszűnt volna Vác kulturális életét szolgálni. Ezzel szemben az új tulajdonos gondos gazdaként kezeli az itt található Modern Művészeti Gyűjteményt, menedzseli az intézményt.
Dániel Kornél 1923. szeptember 23-án született Nagyváradon. Hatéves korában szüleivel Magyarországra, Budapestre költözött, itt folytatta tanulmányait. Erdély visszacsatolásakor ismét Nagyváradra költözött. A háború utolsó évében behívták katonának, fogságba esett, ahonnan megszökött haza Nagyváradra. Amikor besorozták a román hadseregbe, ismét Magyarországra jött. Innen Salzburgba ment, ahol egy festőiskolába járt.
1946-ban felvételt nyert a Budapesti Képzőművészeti Főiskolára, itt folytatta tanulmányait, ahol Berény Róbert, Boldizsár István, Kmetty János és Pór Bertalan voltak a mesterei.
1952-től rendszeres résztvevője lett az országos csoportos tárlatoknak. 1954-ben a Művészeti Alap tagjai közé lépett.
1956-ban egy tűzben munkáinak jelentős része elégett.
1960-ban a Képzőművészek Szövetségének Pest megyei titkára lett. Eközben Vácott a Madách Imre Művelődési Központ képzőművészeti szakkörének vezetője és a váci képzőművészek csoportjának vezetőjeként számtalan kiállítást szervezett. Nyaranta Szentendrén a megyei rajztanároknak vezetett művésztelepet.
1967-ben igazgatója lett a zebegényi Szőnyi István Emlékmúzeumnak, itt 1968-ban megszervezte a Szőnyi István Nyári Képzőművészeti Szabadiskolát, amely később nemzetközivé szélesedve működött.
Több képe került köz- és magángyűjteménybe, alkotásai megtalálhatók többek között Angliában, Ausztriában, Németországban, Oroszországban, Kanadában és az Egyesült Államokban, önarcképét őrzi a Magyar Nemzeti Galéria.
Egy tanulmányban ez az értékelés olvasható festői munkásságáról:
“Munkásságának egyik kiapadhatatlan ihletője a Dunakanyar változatos tája, a természet és az ott élő ember kapcsolata. Ez a táj ragadta meg Dániel Kornél képzeletét, a hegyek, az alkony, a hajnal, a Duna víztükrének és a felhőknek váltakozása foglalkoztatta, de nem posztimpresszionista hozzáállással, sokkal inkább egy már-már kubizmusba hajló expresszív formai szerkesztéssel. Megmaradt a fény dinamikájának teret tagoló erejénél, amikor is a képek építettsége, szerkezetisége geometrikus téralakzatokra bomlik. Rálátásos temperái hatalmas távlatokat fognak át. Iramló, kígyózó széles ecsetvonásokkal dolgozik, a házak, a víztükör, a felhők, a dombok és a hegyek kocka téglalapokra tagozódnak, amelyekből „dinamikus erővonalakkal” átszőtt festmények bontakoznak ki, amelyekből azonban mindig kiérződik a közvetlen valóság élménye. Nem kitervelt konstruktivizmus ez, hanem az érzések hevületét jól érzékeltető, de ugyanakkor formákba kényszerített festészet. Dániel Kornél valójában romantikus ihletettségű művész, figyelmét a plasztikusan felépített fényjelenségek, a figurális és tárgyi elemekből épülő sugárzások, a fények geometriává sűrített módosulásai foglalkoztatják.”