A házigazda intézmény nevében Koltai-Dietrich Gábor azzal köszöntötte a művelődési központ emeleti galériája legújabb kiállításának megnyitójára egybegyűlteket, hogy lám, a Forte név ma is hívószó, száz éves lenne a gyár, s ennek apropóján készült ez a tárlat, amihez három testvérváros fotósai is csatlakoztak.
A tárlatot a köszöntő és – Juhász Péternek köszönhetően – egy gitáros-énekes bevezető után Horváth M. Ferenc, Vác Város Levéltárának igazgatója ajánlotta az érdeklődők figyelmébe.
– Mondhatnánk, hogy Vác szerencsés helyzetben volt, hiszen a Kodak-gyár révén bekerült a filmes körforgásba. Ugyanakkor a Forte gyár is szert tett hírnévre itthon, Európa keleti felén és a Közel-Keleten. Fogalmazhatnánk úgy, hogy ez már csak a múlt. De a mai napig él egyfajta nosztalgia a múlt iránt, és időről-időre hallani lehet kísérletezőkről, akik újrakeverik az egykori receptek alapján a negatív és a papír előhívókat, felkutatják a még elfekvő nyersanyagkészleteket, hogy újra használhassák ezeket. Ez már több mint egyszerű múltfeltárás, ez már a régi praktikák és anyagok felhasználásával valami újnak a megfogalmazása, a hagyományok alapján új értékek létrehozása – fogalmazott elöljáróban a levéltár igazgatója.
Aztán megemlítette: mindig valamilyen várakozással lép be az ember egy kiállítási térbe, aminek sajátos hangulata van, amiről azt lehet tudni, hogy ott művészi képeket fog látni a látogató.
– De azért azt is sejtem, hogy akik ezeket a képeket készítették, az exponálás pillanatában nem feltétlenül azzal a szándékkal nyomták meg fényképezőgépük gombját, hogy majd a nyilvánosság elé tárják az adott felvételeket, hanem egyszerűen azért, mert kedvelik a fényképezést, szeretik átélni azt a pillanatot, amikor a kép megszületik, és szeretik az alkotás további folyamatát is, amikor a nyers képből kiállítási produktum lesz. És van még egy közbenső szereplő, a kiállítás rendezője, jelen esetben a Forte Fotóklub Vác, aki valamilyen logika, rendezői elv alapján sorba rendezi a képeket. És ezzel véget ért az alkotók szerepe. Most már mi, a kiállítás képeit nézők következünk, a kiállítók ekkorra már úgymond le is mondtak a képeikről, átadták nekünk, a látogatóknak, és mi élünk a lehetőséggel. Azt láthatjuk ezekben a képekben, amit a receptorainkkal érzékelünk, és azt, ahogy gondolatban befogadjuk, netán elutasítjuk e műveket, aszerint, hogy mennyire vagyunk érzékenyek, befogadókészek, hogy milyen mértékben ébresztenek gondolatokat bennünk az egyes művek. De lehetnek elvárásaink is, és ez megint csak változhat személyenként, hiszen olyan sokfélék vagyunk. Kereshetjük a szépet, a drámait, a tragikust, a romantikust, a naturálist, és hogy mit találunk, minden bizonnyal végtelen változatban, az az alkotókon és rajtunk múlik. A művészetnek nincsenek határai, az alkotást, a gondolkodást semmi nem korlátozhatja, a művész mindenkori joga, hogy szabadon kifejezze azt, ami belülről fakad. Persze ebből adódhatnak konfliktusok is, mivel a művészet általában meghaladja az egy-egy társadalom által felállított normákat, és a különböző kultúrák is befogadhatják vagy elutasíthatják a számukra idegen megfogalmazásokat. És nem csak a szokatlan képi fordulatok, gondolatok, az alkotás szertelen szabadsága lehet korlát, de országok is állíthatnak határokat. Korunkra viszont talán egyre inkább jellemző, hogy ezek a határok eltűnnek és a képek terjedésének útja egyre szabadabb, és egyre fontosabb szerepet játszanak mindennapjainkban e képek. Egy-egy felvétellel sokszor többet mondhatunk el, mintha ugyanazt szövegesen formáznánk meg. Fura az emberi lélek, néha egészen kis dolgok, egy kavics, egy játékos felhőfoszlány, máskor egy monumentális építmény is kiválthatnak belőlünk érzelmeket. Azt gondolom, hogy ez a művészet célja. Ami azonban önmagában nem elég. Kell, hogy legyen megrendítő a látványban, a jelentéktelennek tűnő kicsiségben is legyen valami monumentális és a megszokottól, az átlagostól eltérőben valami idegenség, ami megrázza a nézőt – mondta Horváth M. Ferenc.
Majd felhívta a figyelmet két helyi értékre és velük kapcsolatban két tartozásra: egyrészt megemlítette, hogy volt a városnak egy fotótechnika történeti kiállítása egy közeli igen mutatós épületben, ami a Forte gyár támogatásával jött létre 1985-ben, de csak néhány évig működött, noha igazán kiváló alapja lehetett volna a fotós hagyományok folytatásának is, másrészt szóba hozta az egykori Dunakanyar Fotóklub hagyatékát, aminek nagy része garázsokban várja az újbóli bemutatást vagy a megsemmisülést.
Cservenák Péter, a szervező Forte Fotóklub Vác alapító-elnöke külön köszöntötte a megnyitó közönségének soraiban az egykori Forte-dolgozókat, illetve köszönetet mondott a kiállítás megvalósításában főszerepet játszó klubtársaknak, elsősorban Horlik Zoltánnak és Kisbai Árpádnak.
A donaueschingeni, otrokovicei és székelyudvarhelyi testvérvárosi fotóklubok tagjainak számos felvételét is felvonultató tárlat – várhatóan – egy hónapon át várja az érdeklődőket a művelődési központban.