A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja megtartását a Magyar Köztársaság Országgyűlése 2000. június 13-án rendelte el. Ennek értelmében a középfokú oktatási intézményekben, minden év február 25-én tartják meg a kommunizmus áldozatainak emléknapját.
Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt (FKGP) főtitkárát 1947-ben ezen a napon a kommunistákkal szembeni kiállása miatt a szovjet hatóságok letartóztatták és a Szovjetunióba vitték, ahol nyolc évet töltött fogságban, először a Gulagon, majd 1951. szeptember 25-től az Állambiztonsági Minisztérium moszkvai központi börtönében.
Fekete Sándor, a Hungaricus című írásában így ír Kovács Béla elhurcolásáról:
„Az egész átalakulás a megszállók parancsára ment végbe, felülről, kényszer és hihetetlenül álnok hazugságok segítségével. (Jellemző példa: az ország legnagyobb pártjának vezetőjét, a nemzetgyűlés mentelmi jogot élvező tagját az oroszok elrabolták s 9 évvel később engedték haza egy rabtáborból. Hogy Kovács Béla mennyire ártatlan volt, azt eléggé mutatja az az udvarlás, amelyet most Kádárék részéről élvezhet, akik vele szeretnék feldíszíteni és nemzetiszín pántlikával felcicomázni meztelenül idegen kormányukat.) Magyarországon a szocializmust nem egyszerűen erőszak és bürokrata apparátus segítségével kezdték építeni, hanem jórészt idegen erőszakkal, idegen mintára szervezett apparátussal, a hiányzó belső erőket kezdettől fogva külső erőkkel pótolva. Itt van minden dolgok gyökere.”
A politikus letartóztatása és fogvatartása az első lépés volt azon az úton, amelynek során a kommunista párt kiiktatta az ellenszegülőket és így haladt a totális egypárti diktatúra kiépítése felé. Az eset ezzel a demokrácia és a szabadságjogok semmibe vételének jelképévé vált, amely a kommunizmus közel 50 éves uralmát jellemezte. Kovács Béla a megtestesítője a pártállami rezsim áldozatainak.
A kommunizmus fekete könyve becslések és levéltári kutatások alapján körülbelül 100 millióra teszi a kommunizmus áldozatainak számát az egész világon.
Szovjetunió: 20 millió áldozat;
Kína: 65 millió;
Vietnam: 1 millió;
Koreai NDK: 2 millió;
Kambodzsa: 2 millió;
Kelet-Európa: 1 millió;
Latin-Amerika: 0,15 millió;
Afrika: 1,7 millió;
Afganisztán: 1,5 millió;
a nemzetközi kommunista mozgalom, illetve a hatalomra soha nem került kommunista pártok számlájára pedig körülbelül 10 000 áldozat írandó.
E témában az egyik legmegrendítőbb dokumentumfilm:
Alekszandr Szolzsenyicin a Hogyan mentsük meg Oroszországot? írásában a továbbélő kommunizmus veszélyeire hívja fel a figyelmet. (Nem minden áthallás nélkül értelmezhetőek szavai a mai, balliberális, hazai ellenzék megnyilvánulásaira is.)
„Rettenetes, hogy a züllött vezető osztály – a sokmilliós párt- és állami nómenklatúra – nem volt hajlandó önként lemondani egyetlen, megkaparintott privilégiumáról sem. Évtizedeken keresztül élt lelkiismeretlenül a nép nyakán, és ezt szeretné tenni továbbra is.
Vajon van-e – akár egy is az egykori hóhérok és zsandárok közül – akit megfosztottak funkciójától, érdemtelenül szerzett magas nyugdíjától? (…) Németországban az ilyeneket – de még a kisebb halakat is – mind bíróság elé állították, nálunk meg épp ellenkezőleg, manapság ők fenyegetőznek bírósággal, és van, akiknek ma – ma! – állítanak emlékművet (…) Ugyan már, még hogy megbüntetnénk az állami bűnözőket? Még hogy akár a legkisebb megbánást is tanúsítanák? Legalább a nyilvánosság erkölcsi ítéletének alá kellene vetni őket… De nem, úgy látszik, mi már csak így fogunk tovább araszolni…
És mi van a glasznoszty és a peresztrojka dicső mozgatóerőivel? E divatos szavak mellől hiányzik a megtisztulás szó. Így aztán nem csoda, hogy az új nyíltságban megnyíltak mindazok a tisztátalan szájak is, amelyek évtizeden keresztül szolgálták ma a totalitárius rendszert. (…) Az egyetemek humán tanszékein ma is öntelten hirdetik ugyanazokat a hittételeket, amelyekkel évtizedeken át butították a hallgatókat. Az úgynevezett művelt emberek tízezreit fertőzte meg a képmutatás, a gerinctelenség, és mi senkitől sem várunk bűnbánatot, ezt az egész lelki gennygócot cipelnünk kell magunkkal a jövőbe?”
Kiemelt kép: Seregi György szobra a börtön oldalában, valamint Illyés Gyula versének egy részlete