Évekig erősítette városunk női kézilabda-csapatát is Schatzl Natalie, a legnagyobb közönségkedvencek közé tartozott, aztán másfelé vitt az útja, most két szomszédos nagyobb város alakulatait erősítik nővérével, Nadine-val, a Nemzeti Sport riporterei Győrben keresték fel őket, hogy egy kiadós séta közben beszélgetve velük sok érdekességet megoszthassanak róluk az olvasókkal.
„Nemcsak testvérek, barátnők is, akik mindent megbeszélnek egymással. Közös bennük, hogy mindketten balszélsők, azonban a pályán és a pályán kívül is merőben különböző karakterek. A magyar kézilabdázás történetéből több híres testvérpárt ismerünk – ezúttal Szöllősi-Schatzl Nadine-t és Schatzl Natalie-t mutatjuk be.
– A fotózás közben is szembetűnő volt, milyen jól kijönnek egymással. Ez a szoros kötelék kiskoruktól kezdve megvolt?
Schatzl Nadine: Nemigen, régebben más jellegű volt a kapcsolatunk, de az utóbbi években tényleg nagyon közel kerültünk egymáshoz.
Schatzl Natalie: Amíg korábban inkább nagy tesó–kis tesó viszony jellemzett minket, és nem sok mindent osztottunk meg egymással, most már barátnők vagyunk. Hat és fél év a korkülönbség közöttünk, ez még éppen akkora, hogy meg tudjuk beszélni a problémáinkat, érzéseinket a másikkal. Már vannak közös barátaink is, ha Nadine idősebb lenne vagy
én fiatalabb, ez nem működne.
Nadine: Sokat segít, hogy ilyen közel lakunk egymáshoz, igyekszünk is minél többet találkozni, vagy legalább egymás meccseire elmenni. Ugyanígy volt, amikor ő Vácon szerepelt, én meg a Fradiban játszottam.
– Gyerekként sokat veszekedtek?
Natalie: Szerintem nem, inkább csak sokszor nem értettem, miért nem úgy kezel engem is, mint a vele egykorú barátnőit. Túl hamar akartam felnőni, ő meg aztán nem akarta elfogadni, amikor tényleg felnőttem.
Nadine: Csak nehezen tudtam vele megbarátkozni, hogy már nem a kishúgom, hanem ő is felnőtt. Amikor a szüleink nem voltak a közelünkben, mert az ország másik részén laktak, előjött belőlem az anyai ösztön, hogy nekem kell vigyáznom a testvéremre, és állandóan figyelni, mit csinál.
Natalie: Én meg a tipikus lázadó gyerek voltam.
– Ment a kölcsönös ugratás?
Natalie: Persze, előfordult, hogy lelökött a lépcsőn vagy éppen belenyomta a fejem a müzlis tálba.
Nadine: Köztudomású, hogy az utolsó falat a legfinomabb, így amint elmentem a tányérja mellett, megettem előle. Szükség volt az ehhez hasonló csínyekre, hozzátartoznak a testvéri viszonyhoz.
Natalie: Emlékszem, minden decemberben kiettem az adventi naptárjából a 24-es számhoz tartozó csokit, majd visszacsuktam, ne látszódjon, hogy üres. Anyáék nem voltak velünk túl szigorúak, hagyták, hogy a konfliktusokat magunk oldjuk meg.
– Igaz, hogy közös tetoválást is csináltattak?
Nadine: Mindketten magunkra varrattuk a másik születési évszámát, bár stílusban kissé eltér a kettő.
Natalie: Az én karomon még az Ohana, a család szó is szerepel hawaii nyelven, az egyik kedvenc mesénkből van.”