Varga László, a váci székesegyház karnagya tavaly ünnepelte negyvenéves papi és ötvenéves kántori szolgálatát. A főként karnagyként és újságíróként ismert zeneszerzővel, pedagógussal papi és zenészi hivatásáról beszélgetett a Magyar Kurír munkatársa, Vámossy Erzsébet. Ugyanakkor rácsodálkozhatunk a beszélgetésben az egyházzenész pap kevésbé ismert korábbi kórházlelkészi szolgálatának szépségére is.
„– Színes papi életpálya áll Ön mögött: huszonöt éve az Országos Magyar Cecília Egyesület igazgatója, húsz éve dolgozik a Magyar Katolikus Rádióban és számos más katolikus médiában. Láthattuk vezényelni az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus és Ferenc pápa budapesti látogatásának szentmiséin. Hogyan indult a papi hivatása?
– Apai ágon felvidéki származásúak vagyunk, anyai ágon dunántúliak, 1964-ben mégis Felsőgödre költöztünk. A Gondviselés szerepét látom ebben, mert ott olyan emberekkel ismerkedtem meg, akik a papi, a zenei, sőt az újságírói hivatás tekintetében is a példaképeimmé váltak, és meghatározó indítást adtak a későbbi életemre nézve. Kiváló lelkipásztoraink voltak, mint például Bartos Márton és Szűcs Ferenc atya, Tomka Ferenc atya, aki később a teológián is a tanárom volt, Süveges István atya, Rumi Tamás karmelita, illetve Németh Tibor jezsuita szerzetes. Ő hat évig börtönben ült, és mivel papi működési engedélyt nem kapott, kántorként dolgozott különböző településeken. Később Bánk József érsek atya jóvoltából bekerülhetett a Váci Egyházmegye papjai közé, így helyezték Felsőgödre káplánnak. Ő kérdezte meg tőlem először, hogy nem szeretnék-e pap lenni. A felsőgödi plébánián elhangzó kérdés nagyon meglepett. Hirtelen azt válaszoltam: nem, erre még nem is gondoltam soha. Mivel azonban ministránsként az oltár közelében tevékenykedtem, a szívemben már rejtett vágyakozás volt a papság iránt.
– Hihetetlen, hogy fél évszázados kántori múltra tekint vissza. A gyermekkorában gyökerezhet ez.
– Németh Tibor atya tizenkét éves koromban elkezdett tanítani orgonálni, mert látta, hogy a keresztanyámtól karácsonyra kapott kis játék zongorán ügyesen játszom karácsonyi énekeket. Nyolcadikos voltam, amikor Szakál László tanár úrral együtt, aki Felsőgödön az énektanárom volt, a budapesti kántorképzőbe irányítottak. Ott aztán a zenei mellett a papi hivatásom is megerősödött. Nagyszerű tanárok tanítottak, közülük többen még Kodály Zoltán munkatársai voltak, és az 1950-ben megszüntetett zeneakadémiai egyházzenei tanszéken oktattak, mint például Csorda Romána és Bors Irma vincés nővérek vagy Gergely Ferenc tanár úr. Kozma Imre atya liturgikát tanított nekünk. Nagyon szerettük fiatal, dinamikus egyéniségét. Tardy László a karvezetéstanárom volt. Akkor még nem tudtam, milyen erős hatással lesz a személye az életemre. Emberi, szakmai, baráti, lelki támogatása a mai napig kísér. Tizenhat éves koromban fejeztem be a kántorképzőt.
– Említette, hogy ezekben az években a papi hivatása is megerősödött.
– A tanáraink Istennek adott élete átsugárzott mindenen. A kántorképzőt 1950-ben, a szerzetesrendek feloszlatása után főként azért hozták létre, hogy a szerzetesek zenét tanuljanak, és legalább kántorként templom- és egyházközelben maradhassanak. A hetvenes években is még százhúszan-százharmincan tanultunk a budapesti intézményben. Megismertem Kósa Ferenc atyát, Bucsi László atyát, Werner Alajos atyát, őt később még jobban a váci kántortovábbképzéseken. Láttam az életükben az Isten és az Egyház iránti szenvedélyes szeretetet, az Isten országáért minden áldozatra kész radikalizmust, ami nagyon imponált nekem, a középiskolás fiatalnak. Megéreztem, hogy ezeknek a zenész papoknak az élete valóban Istennek másokért adott élet.
– Harmincnyolc éve van Vácon. Hogyan került ide?
– Bánk érsek atya egyszer hívatott, és közölte velem, hogy ki akar küldeni Rómába, a Szent Cecília Akadémiára, kezdjek el olaszul tanulni. Közben azonban elkövetkezett a szerzetesrendek visszaállításának időszaka. Huszár Dezső atya harminckét évig volt székesegyházi karnagy Vácon, ő lett a kapucinus rend magyarországi tartományfőnöke. A feladata az volt, hogy helyreállítsa a kapucinus rendházakat és közösségeket. Dezső atya gyermekkoromtól fogva ismert mint felsőgödi kiskántort, ő ismertetett meg Werner Alajos atyával, Bárdos Lajossal, Halmos Lászlóval. Szerette volna átadni nekem a karmesteri pálcát. Az érsek atya elfogadta ezt a kérést, és harmincnyolc évvel ezelőtt Vácra helyezett. Marosi Izidor püspök atya pedig kinevezett a váci székesegyház karnagyává, és megbízott az akkori nagy Váci Egyházmegye területén a kántortovábbképző körzetek működtetésével. Kecskeméten, Hatvanban, Újpesten és Vácon, négy körzetben szerveztem meg évente négy-négy alkalommal a kántorok továbbképzését.
– Akkortól már a zenei szolgálat töltötte ki a mindennapjait?
– A karnagyi munkámmal párhuzamosan kórházlelkész is lettem Vácon. Az életem legértékesebb nyolc esztendeje volt ez. Azt éltem át, amit Jézus mondott: beteg voltam, és meglátogattatok. Mentem szobáról szobára, kezdtem az ötödik emeleten, szívemre szorítva a szentségi Jézust. Heti két napot töltöttem a kórházban. Sokakhoz nem csak papként mentem. Mivel nem volt hozzátartozójuk, én vittem nekik egy kis kekszet, üdítőt. Néha tanúja voltam egy-egy ember halálának, én fogtam le az elhunyt szemét, és borítottam rá a szemfödelet. Huszonöt éves fiatal papként ez nagyon kimerített az első hetekben, hónapokban. A kórházból hazaérve néha hanyatt feküdtem a szőnyegen, hogy feldolgozzam, amit láttam. A kegyelem működését azonban sokszor megtapasztaltam.
– Biztosan gyógyulásokat is átélt a sok haláleset mellett.
– Voltak különleges lelki és testi gyógyulások is. Amikor egy fogorvos már az utolsó óráit élte az intenzív osztályon, a fia, Marcell, akit tizennyolc éves korában kereszteltem, a szent életű karmelita Marcell atya fényképét tette az édesapja éjjeli szekrényére, és az ő közbenjárását kérte. Én is kötődöm a karmelitákhoz. A papként negyven éven át villanyszerelőként dolgozó Rumi Tamás, egykori karmelita provinciális volt a lelkiatyám hatéves koromtól fél évszázadon át. Az intenzív osztály főorvosa azt mondta, hogy reggelre elveszítjük a beteget. Három hétre rá egyszer arra jártam, ahol laktak, és láttam, hogy fát vág az udvaron. Természetesen érdeklődtem, mi történt: „Elemér, te élsz?” Azt mondta, valahogy megfordult a dolog. Ateista volt egyébként, nem hitt Istenben. A fia, Marci mesélte, hogy reggel mutatta az apjának Marcell atya fényképét, ő meg azt mondta neki: hagyj már engem békén, egész éjjel ez a férfi üldözött álmomban. Elmentem ezért Takács Nándor püspök atyához Székesfehérvárra, aki biztatott, hogy írjuk le ezt az esetet Marcell atya boldoggá avatási ügyéhez.”
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. január 28-i számában olvasható.