A március 15-ei nemzeti ünnep alkalmából a Balassagyarmaton született, Vácott élő és alkotó, de Rétsághoz és Szokolyához is ezer szállal kötődő Adorján Attila festőművész is átvehette a képzőművészeti élet egyik legrangosabb hazai kitüntetését, a Munkácsy-díjat. Vele indul most el új rovatunk, az Egy közülünk.
– Hogyan értékeli ezt a rangos kitüntetést annak tükrében is, hogy ötvenöt éves korában érte a megtiszteltetés a díj elnyerésével, tehát valójában még mindig nagyon fiatalon, ha azt nézzük, hány évtizednyi alkotómunka van egy-egy díjazott kitüntetése mögött? – kérdeztük Adorján Attilát, akivel műtermében beszélgettünk.
– A Munkácsy-díj a kiemelt rangú díjak közé tartozik, kifejezetten a képzőművészetben tevékenykedő alkotók számára, és az ad különösen nagy értéket az odaítélésének, hogy erről a zsűribe választott, kiemelkedő jelentőségű életművel bíró pályatársak döntenek. Tehát van egy független bizottság, akik a beérkezett javaslatokat mérlegelve nevezik meg azokat, akik az adott évben érdemesülnek a kitüntetés átvételére. Az idén tudomásom szerint kétszáznál is több javaslat érkezett, ebből kerültünk ki heten, akik a nemzeti ünnephez kötődően átvehettük az elismerést, ami abban a tekintetben is nagyon korrekt és úgymond perspektivikus pályadíj, hogy 65 éves kor felett bizonyos életjáradékkal is együtt jár, ez többeknek afféle mentőövet is jelent idősebb korukban.
– A kitüntetés rangja valójában túlmutat a középdíj kategórián, de az ilyetén értékelésén kívül mit jelent érzelmileg?
– Ez egy annyira örömteli alapérzés most bennem, hogy azt nehéz szavakba önteni, nagyon fontos nekem is ez az elismerés, hiszen visszaigazolja az elmúlt éveimnek, évtizedeimnek a munkáját. Tehát megvolt az ok, azaz hogy „dolgoztam híven” és meglett az okozat, hogy erre most a nagyra becsült pályatársak érdemesnek ítéltek a kiemelésre. Amit egyébként a korábbi évtizedekben számos szintén nagyon megtisztelő, tárlatokhoz, biennálékhoz kapcsolódó, pályázatokon elnyert szakmai elismerés előzött meg, azokat is nagy becsben tartom természetesen, de kétségtelen, hogy ez az idei nagy állami kitüntetés az eddigi csúcs. Egyúttal nagyon inspiráló is a jutalom a töretlen lelkesedésű folytatásra, magyarán köszönöm mindenkinek, aki bármennyiben ludas abban, hogy bekerülhettem a Munkácsy-díjasok táborába.
– Kérem, ejtsünk szót az irányítószámi kötődéseiről is, természetesen lelki értelemben. Tehát melyek azok a települések, amelyek különösen fontosak az életében?
– A díj elnyerésekor az elsők között felhívott Balassagyarmat polgármestere is, hiszen ott születtem és egyrészt nem lehet feledni a gyerek- és fiatalkori emlékeket, a pajtásokat, másrészt a kapcsolat családi gyökerű, apai ágon teljes egészében oda, a hűség városához hálóz a rokonság, nagyon fontosak ezek a kötődések. Aztán lényeges, hogy a szüleim a ’70-es években Rétságra költöztek, tehát ez a kisváros és ez az időszak is meghatározó az életemben, az ottaniak is maguk közül valónak tudnak vallani, ami nagy öröm. Mindeközben most váci vagyok, hiszen itt élek, és bár akadnak helyi pályatársak, akik megkérdőjelezték, hogy mit akarok én itt nem helyi születésűként, a helyzet az, hogy ezer szállal kötődöm a városhoz már csak lakhelyként is, ami persze nem pusztán állomás, vagy ideiglenes székhely, hanem otthon. Olyan hely, amelyet nagyon szeretek, amelyet most is csodálok, ugyanakkor épp ebből a lelki kötődésből adódóan lennének elgondolásaim arra vonatkozóan, hogyan lehetne még pezsgőbb, még vonzóbb a kulturális élet és kínálat, de ez egy külön fejezetet vagy bekezdést is megérne. És akkor ott van Szokolya, ahol még a kárpótlási időben a családunk vásárolt több földterületet, a testvérem ma is ott gazdálkodik, és bár én magam ugyan nem, de a hely nagyon idilli, nyitott szemmel járva egyszer rácsodálkoztam egy telekre megkezdett építkezéssel, előbb csak vágy, lappangó gondolat maradt a megvétele, de később a feleségemnek is nagyon megtetszett, és pár éve meg tudtuk vásárolni, elkezdtük belakni, sokszor vagyunk ott is.
– Említette, hogy vannak elképzelései Vác kulturális, képzőművészeti életének, kínálatának a felpezsdítésére, kiemelésére, most térjünk vissza erre a felvetésre!
– Konkrét terveim vannak ahhoz, hogy ez a mostani picit poros, picit provinciális hangulat megváltozzon, és szeretnék is közreműködni a változásban. Ritka értékes és gazdag város ez, olyan kultúrkincsek vannak részben rejtve is, amiket előtérbe lehetne és kellene hozni. Ha úgy hívjuk ide a vendégeket, hogy itt is tudjuk őket tartani, akkor ez mindenkinek jó lenne. Például emlékeztetnék Bárdosi József művészettörténész barátomnak a munkásságára, ami nagyon hiányzik most már évek óta, az a gyűjteménygyarapító és a kollekciót gondosan kezelő munka, amit évtizedekig végzett a Tragor Ignác Múzeum munkatársaként, az egy páratlan értéket hozott létre. Amikor tele van az asztal és leülsz ebédelni, akkor az természetesnek tűnik, de amikor eltűnik a leves, meg a kirántott hús, meg a só is mondjuk, akkor érzékeled a hiányt, szerintem így vagyunk ezzel a hagyatékkal. Ez a nagyszerű szakember a városnak vásárolta a kiemelkedő értékű műalkotásokat, éspedig nem a helyhatóság pénzéből, hanem pályázatokon elnyert forrásokból, hiszen olyan renoméja volt, hogy mindig támogatást tudott nyerni a pályázataival. Aztán gondoljunk akár a köztünk élő kortárs alkotókra, a legfiatalabb generációkból is. És akkor ott vannak még a testvérvárosaink, az ottani alkotókat ugyancsak be lehetne és kellene mutatni. Oda akarok mindezzel kilyukadni, hogy mennyire fontos lenne létrehozni egy korszerű képtárat állandó- és időszaki kiállításokra. Ez pedig nem politikai kérdés.
– A saját művészetében milyen tervei vannak?
– Vágyom rá, hogy még jobban benne legyek a hazai művészeti életben. Aztán régi tervem, hogy többet tudjak foglalkozni növények festésével, no nem úgymond klasszikus csendéletek formájában, hanem a magam olykor fotórealisztikusnak nevezett közel hajlásával. Illetve bele szeretnék habarodni az akvarellek és tusfestmények alkotásába is.