A Vácott élő és alkotó Kolodkó Mihály szobrászművész legújabban miniszobrot készített a 170 éve született Csontváry Kosztka Tivadar tiszteletére. Az újabb aprócska remekmű kihelyezéséről posztolt első képek alapján természetesen ismét bősz találgatás indult a helyszínről. Mígnem az alkotó egy fotóval végre elárulta, hogy ez bizony a Hortobágy, a kilenclyukú hídnál.
Csontváryról sokakban, sokunkban élhet egy kép önportréja alapján, amelyen – kezében ecsettel és spalettával – elrévedő tekintettel kinéz a keretből a szemlélőre.
Kolodkó úgymond vagányabbra vette az idősödő mester kis figuráját, aki kétséget kizáróan festékszóró flakonnal zsiványkodik (ráadásul nem a bal, hanem a jobb kezével) az egyik Csontváry főmű ihlető helyszínén.
***
Az 1853. július 5-én született Csontváry okleveles gyógyszerészként jogot is hallgatott, de kiemelkedőt a festészetben alkotott – magányos festő volt, akit magyar kortársai nem értettek meg, és csak halála után ismerték fel jelentőségét.
Festészetét az expresszionizmushoz, illetve posztimpresszionizmushoz kapcsolják, de egyik jól elhatárolható művészeti irányzathoz sem tartozott, magát a „Napút festők” közé sorolta.
Csontváry festői pályája különös módon kezdődött. 1875-ben kapta meg gyógyszerész-oklevelét, ezután patikusként dolgozott Léván, Iglón és Eszéken. Mindenki kissé különc, de csendes és szorgalmas embernek ismerte. 1880. október 13-án, egy meleg őszi délután egy percre leült a patika ajtaja elé pihenni, s lerajzolta egy vénycédula hátára a szemközti ökrös szekeret. A rajz láttán pedig „az idős, jólelkű” patikavezető így kiáltott fel: „Hisz maga festőnek született!”. Ekkor Csontváry hangot hallott: „Te leszel a világ legnagyobb napút festője”.
Csontváry írásaiból úgy tűnik, hogy ezt a maga alkotta kifejezést, a naputat a plein air szinonimájaként is használta, a szó nála a fény és a levegő együttes megjelenése. Kutatta a különböző napszakok színvilágát, a nap és a fény természetét. Valószínűleg hatott rá Komjáthy Jenő világszemlélete is, és a világot egy élő organizmusként szemlélte. Így a napút sem egyszerűen csak azt jelentette számára, ahogy a nap bejárja útját keltétől nyugtáig, hanem azt is, ahogy a Nap energiát ad le a térnek, megadva annak szerkezetét, ahogy a tér visszaadja energiája egy részét a napnak, és ennek az állandó energiaáramlásnak az intenzitását jelzik a színek. Az impresszionistákhoz hasonlóan élt a kiegészítő színek egymás mellé helyezésével, néhány esetben azonban a harsány színeket a motívum fölerősítésére használta, és a motívum belső erejének hangsúlyozására a festékréteg vastagságát is használta, annak plasztikusságával, kidomborodásával is erősítve azt. Műveinek szokatlan, feltűnő, a színskála teljes spektrumát felvonultató színessége tükrözi sajátos színelméletét.