Kedves, rendszeres levelező olvasónk – ezúttal Politikai Margó néven azonosítva magát – az év végi/év eleji vidámkodásra hangolódva, ismerősei biztatására egy kis pamflettel jelentkezett, megjegyezve, előbb meg kellett kugliznia, mi is ez a műfaj.
***
Egy ismerősöm a minap, csak úgy súgva arra kapacitált a piacon két káposztafejet latolgatva-mustrálgatva a két kezében, hogy ugyan írjak már egy pamfletet arról, hogy vajon mit csinálhatnak ennek a „majdnem osztrák kisvárosnak” az érdemes és húdenagyonhatékony (sic!) vezetői az év végi lazulós időszakban.
– Ne káromkodj már nekem, különben sincs kedvem hozzá, bármi legyen is az a pamflet, meg hát hadd pihenjenek ők is, úgyis annyit, de annyit gürcölnek értünk, a városért. A kevesebb talán több is lenne, akkor legalább nem romlana, hanyagolódna el annyi minden, nem dőlnének be mindenféle beruházások, etcetera, satöbbi, no és így tovább. A nagysasszony meg a kandúrjai pedig a mostaninál kevésbé feltűnő széltolásért is felmarkolhatnák a havi busás juttatásaikat még egy darabig – szabadkoztam, hárítani igyekezvén a cukkolást.
– Tudod mit, akkor üljön a küszöbödre a Matkovich! – próbálkozott tovább a komaasszony egy egyre inkább közszájon forgó helyi átkozódással, nyilván arra utalva, hogy az első számú a deákvári kisposta bezárása kapcsán első nyilatkozata alapján azt sem tudta, mely illetékes minisztériumi ember ajtaja elé kellene odacövekelnie, píár tiltakozásként.
– Te meg tudod mit, hozzám jöhet, el is várom, hogy jöjjön mint a pénzes postás, a saját magának szemérmetlenül megszavaztatott év végi jutalmából nekem szánt alamizsna osztalékkal. Mert nyilván egyetértünk, hogy ez a fajta szétosztás lenne a minimum a részéről, miután a város a sirámai szerint nagyon nehéz anyagi helyzetben van, ezért is kell ideiglenesen zárva tartani sok mindent. Na, ez így elég botrányos, hogy egyfelől lehúznak rolókat, másfelől meg utaltatnak saját számlákra. De a polgi nyilván ezerrel azon töpreng, hogy kiknek mennyit is adományozzon a plusz juttatásból. Csak győzzük kivárni az agyalás végét – böktem ki, mire a komaasszony már cinkosan bólintott búcsúzóul.
***
Az egyik nap mind a három alpolgármestert szerencsém volt látni úton-útfélen, el is újságoltam a komaasszonynak, amikor újra összefutottunk a piacon, ahol most lencsét meg jó kis csülökhúst akart venni, de valahogy nem volt túl jó kedvében.
– Ne vágj fel, én is láttam már mindhármat egy napon egymástól függetlenül. Elég morcos, szemráncolós ábrázattal rótták az utcákat. Én meg arra gondoltam: ajjaj, ebből baj, újabb sarc lehet, mert ki tudja, lehet, azt vizslatják, milyen helyekre lehetne még kiterjeszteni a fizetős parkolást. Remélem, néha azért ők maguk is betolnak némi aprót a közösbe ezen a jogcímen, de valószínűleg aligha – dohogott az ismerős, s ráhagytam, mert ilyenkor jobb nem belebonyolódni vele egy tartalmasabb csevegésbe.
***
A harmadik sorszámú, bájgúnárként is emlegetett alkandúrról azt is el lehet képzelni, hogy ezekben a csendesebb napokban – mondjuk két ilyen-olyan témájú cikk, komment megírása között – kéjelegve újra meg újra megnézegeti az év során róla készült beállított sajtófotókat, amelyek arra hivatottak, hogy azt a látszatot keltsék, mennyire ért mindenhez is.
Hú, milyen sok fotót közölt a vezérekről a lakájmédia, amelyek mosolyt csalhatnak az ember arcára. Na nem csak azért, mert valami jó történéshez kötődnek, hanem azért is, mert annyira leleplezőek. Itt csak egy példát csatolok, ezen a felvételen az első- és második számú alkandúr olyan alázatosasn bámul a polgira, hogy ábrázatuk azt sugallja, óriási kegynek tartják már azt, hogy ihatják a szavait.
Ellenben egyre több alattvaló eltekintene inkább a madame észosztásától, hiszen rohamos lejtmenetben vannak ezek az igehirdetések a szimplán unalmastól a teljes zagyvaságig – más, fontosabb tennivalókra is fordíthatná az energiáit, mint ezen irományok bepötyögésére.