Csányi Sándor (nem a színész, a gazdag…) nagy dolgot tett: elintézte az Európai Labdarúgó Szövetség (UEFA) elnökénél, hogy ezentúl a zárt kapussá alázott mérkőzéseket mégse kelljen üresen kongó lelátók előtt lejátszani, végtére is a foci a közszórakoztatás (véletlenül sem a szurkolók idegeivel történő szórakozás…) szerves része, micsoda agyament ötlet, hogy huszonkét játékos és három sípmester teljesen öncélúan futkározzon a zöld gyepen fel, s alá.
A dolog úgy indult, hogy a nem túl távoli múltban világbajnoki selejtezőt játszottunk ugyanazokkal, ugyanott, mint szombaton, vagyis Angliával a Puskás Arénában. Hatvanhétezer szurkoló tisztelte meg akkor az összecsapást, azért „csak” ennyi, mert több férőhely nincs ebben a gyönyörű arénában. Kikaptunk 4-0-ra, de ez most mellékes is. A meccs közvetlen kezdete előtt az angolok szokásukhoz híven letérdeltek, ezzel a gesztussal adózva, egyben egyetértésüknek hangot adva (kis képzavarral) az USA-ból begyűrűzött BLM (a fekete életek melletti kiállás) mozgalom idegeket borzoló eszméivel.
Tőlünk magyaroktól az efféle politikai színezetű megnyilvánulás – különösen a sportpályákon, ahol semmi keresnivalója a politikának – abszolút távol áll, mondhatni rendszeridegen. Ennek megfelelően határozott nemtetszésünknek adtunk hangot azzal, hogy nemes egyszerűséggel kifütyültük azokat, akik egy amerikai erőszakos köztörvényes bűnöző halála okán hódító útjára indult elmebaj hatására térdet hajtanak. Itt kezdődött minden.
A bajok ott csúcsosodtak ki, amikor az egyik angol találat szerzője – amúgy egy színes bőrű legény -, hogy ki ő most, ugyancsak szóra sem érdemes, a tett a lényeg, kiszaladt a kapu mögött elhelyezkedő sokezres magyar szurkolótábor elé és gúnyosan mutogatni kezdett. Ezt a világon mindenütt megtorolják, nálunk sem maradt el a retorzió. Műanyag poharak röpködtek a levegőben az egyértelmű provokáció láttán, a bekiabálásokat pedig inkább nem idézném, tudják, a nyomdafesték tűrőképessége miatt…
Az angolok persze protestáltak, vérig sértettnek érezték magukat, mindenféle rasszistának és kirekesztőnek nevezve a magyarokat, ami az UEFA-nál nyitott fülekre talált. Jött is a már szokásossá vált verdikt: több meccses „zártkapuzás”, melynek egyike épp szombatra esett, ráadásul ismét az angolok ellen léptünk pályára.
A szigetországiak már a bemelegítéskor döbbenten tapasztalhatták, hogy nem oda Buda, szó sincs teljesen üres lelátókról, harmincötezer 14 év alatti gyermek és kísérőik töltötték meg az arénát szerte az országból. (Tíz gyermekhez egy felnőtt kísérő volt engedélyezve.) Ezt intézte el Csányi Sándor, a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) elnöke. Nagy húzás volt tőle, zseniális ötlet, köszönjük, elnök úr! Már ez a puszta tény kiverte a biztosítékot az angol média egy részénél és felháborodásuknak adtak hangot, mondván: hol itt a büntetés, hogy fog így bűnhődni az általuk rasszistának vélt magyar nemzet és persze a tizenegy futballista?! Ez volt a legnagyobb gondjuk. (Később lett egyéb is…)
Aztán kezdődött volna a találkozó és a fehér mezeseknek ugyancsak deja vu érzéseik támadhattak, amikor még a sípszó előtt ismét térdükkel érintették a stadion zöld gyepét. Jött is a gyermek-közönség reakciója, a füttyszó. Jó lenne, ha valaki végre elmagyarázná nekik, hogy a magyar ember három esetben hajt térdet: Isten előtt, a szülei és a szíve választottja előtt. Negyedik verzió nincs. Hiába a BLM, az LMBT és az egyéb abnormális mozgalmak, Magyarország megmaradt a normalitás földjének és reményeink szerint ez így lesz a jövőben is. És ha már itt tartunk, azt is a fejükbe véshetnék: nálunk az apa férfi, az anya nő, a gyermekeinket meg jobb, ha békén hagyják!
Amúgy hatvan év után először győztük le tétmérkőzésen Angliát. 1-0 (0-0) (66. perc, Szoboszlai – tizenegyesből)
Kiemelt kép: KOVÁCS ATTILA/PestiSrácok