Az idei országúti kerékpáros versenyszezonban a Mészkőember Hegyi Időfutam Verseny – Légrádi Béla Emlékverseny volt az egyik záró megmérettetés.
Somoghy Attila, a verseny megálmodója, főszervezője így értékelt az október 9-én rendezett verseny után:
„Szombaton, verőfényes napsütésben, kellemes 15-16 fokos melegben lezárult az országúti idény a 18. Mészkőember-Légrádi Béla Emlékversennyel. Sajnos az indulói létszám kicsit elmaradt a megszokottól. Vírus, őszi időpont, szombat, több más verseny a hétvégén, mind-mind közrejátszott ebben. De nem vagyok szomorú, mert kis csapatommal ismét sikerült egy jó hangulatú versenyt összehozni. A visszajelzések legalábbis ezt mutatják.
Szokás szerint én voltam az utolsó induló és nagyon akartam egy jó (persze csak magamhoz képest értékelhető) időt tekerni. A múlt heti Neusiedlersee Radmarathon-on nyújtott teljesítményem alapján ez nem volt irreális elvárás önmagamtól. Igaz, hogy a héten a rendezéssel járó ügyes-bajos dolgok miatt csak egyszer tudtam bringára ülni, de úgy voltam vele, hogy legalább rápihenek a versenyre. Nem nyújtom hosszúra: nem úgy sikerült, ahogy elképzeltem. Pedig kiadtam magamból mindent, valahogy mégis kevés volt. Persze nézhetem úgy is, hogy 47 másodperccel jobbat mentem, mint tavaly, de a legjobb időmtől mégis elmaradtam 16 másodperccel. Ez van. Legalább van motivációm a 2022-es versenyre”.
Egy új versenyző értékelése:
„2020 október 18-án hallottam először a Mészkőemberről. Meli említette. Egészen pontosan azt mondta, hogy „na most izzanak a népek, hogy milyen jó volt a mai Mészkőember…, ez a te versenyed lett volna…”. Még aznap megnéztem a verseny oldalát, elolvastam a történetét és eldöntöttem, legközelebb elmegyek.
Az idei szezon utolsó megmérettetése volt, de az összes közül ezt vártam a legjobban. Éreztem és tudtam, más lesz mint a többi. Az elmúlt hónapok alatt többször ránéztem a kiírásra, Légrádi Béla ismeretlenül is kedvessé vált számomra (talán mert kicsit Apura emlékeztetett, az én vagány, vidám, segítőkész és élettel teli apukámra, aki túl fiatalon… 44 évesen hagyott itt minket), és kedvessé váltak Béla barátai… akik az emlékét őrizve 2004 óta minden évben megszervezik ezt az egyedülálló közösségi eseményt. Igen, még sosem találkoztam ezekkel az emberekkel, de mintha már régóta ismertem volna őket. Talán mert igaz történetet mondanak és igaz történelmet írnak.
A verseny előtti napokban újra elolvastam a meszkoember.hu honlapon a szervező üzenetét, nézegettem a verseny Facebook oldalán a pályáról készült légifelvételt, elkezdtem a fókuszt egyre szűkebbre venni és csak vártam, vártam a szombatot.
A szerdai résztávos edzést az egész napos eső miatt görgőn csináltam, közben amennyire a feladat engedte, fél szemmel a pályakerékpár Európa-bajnokság élő futamait figyeltem.
Néztem a lányokat, lenyűgözött az elszántságuk és az erejük. Ilyen rövid táv, ekkora befektetett munka. Azon gondolkodtam, hogy az én kis szombati versenyem és én – a magam 44 évével – mi vagyok ezekhez a profi csajokhoz képest…, de még amatőrként is milyen komolyan lehet venni egy-egy ilyen kihívást. Hat kilométer. Tulajdonképpen semmi. De valahogy mégis, azon a 6 km-en én most úgy akarok végigmenni, mint akinek az élete múlik rajta. Ezt most nagyon akartam. Nem csupán mással versenyezni, persze ettől izgalmas, de kitűzni a célt saját magam elé, és azt maradéktalanul teljesíteni.
Még aznap este a szervezők feltöltöttek egy-egy fotót a férfi- és női abszolút győztesre váró Mészkő kupáról. Nagyon tetszett! Elmentettem a telefonomra, …szemem a célon…, minden tekintetben készen álltam a versenyre.
A mai napon pedig életem egyik legkedvesebb és legemlékezetesebb versenyélményében volt részem. A Mészkőember egy fantasztikus esemény, ami sokkal de sokkal többet ad mint egy gyönyörű pályát és korrekt szervezést.
Kezdve onnan, hogy amikor a bemelegítés előtt besétáltam a versenyt vendégül látó család egykori „Dóri” nevű kocsmájába, a bejáratnál egy édes 7–8 éves forma kislány egy óriási, sűrű tollazatú tyúkot terelgetett. Megkérdeztem tőle hogy hívják a tyúkját, „Pötyi” mondta, „mert pöttyös a háta”. Ő pedig „Jázmin”. Megkértem szurkoljon nekem, „nagyon szeretném megnyerni”. Mosolyogva bólogatott, igen, szurkolni fog!
Az előnevezést lebonyolító hölgyektől kezdve, a versenyzőket indító szervező, a célban az időket rögzítő segítők, az eredményhirdetésen a konferanszié és maga a verseny főszervezője mindannyian profin tették a dolgukat, a kedvességük pedig igazán családiassá és meghitté tette a versenyt. Amikor a leggyorsabb 50 év feletti versenyzőnek Légrádi Béla özvegye átadta a vándorkupát, összeszorult a torkom.
Csak egy verseny, csak 6 km, sehol nem jegyzik, nincs jelentősége ÉS MÉGIS. Hiszem, hogy Légrádi Béla ma mosolygott a mennyből, hiszem, hogy örömmel nézett minket, ahogy ki-ki a saját legjobb erejével, a lába összes izmával, a szíve minden ütésével, a tüdeje teljes kapacitásával felküzdötte magát a Naszály egyik leggyönyörűbb útján. Kellenek az ilyen versenyek. Kellenek azok a rendezvények, ahol valami személyes történet megérinti a résztvevőket (legyen az versenyző vagy az őt kísérő családja).
Fantasztikus dolog megnyerni egy versenyt, óriási érzés felállni a dobogó legfelső fokára, de a képek és impulzusok, amiket ma kaptam sokkal tovább fognak élni bennem mint maga a teljesítés élménye.
Emlékezni fogok a 4-5 éves imádni való, szemüveges kisfiúra, aki a verseny előtti órában egy nagy fonott kalácsot szállított az apró bringáján. Majd nem sokkal később ő maga is rajthoz állt a Mészkőemberkén. Emlékezni fogok arra az idős férfira, aki előttem állt a rajtban, akinek a felesége az indulás előtti pillanatokban odalépett hozzá, megpuszilta őt és azt mondta, „Tudod, az a cél, hogy végigmenj, és végig fogsz menni! Csak erre koncentrálj!” A kerékpárja kulacstartóján egy gondosan összetekert narancssárga pokróc volt, Szabival néztük, biztosan nem tud felmenni hozzá a felesége, neki pedig nyújtani kell, viszi hát magával a pokrócot (igazából mindegy, miért volt ott, csak nekem tartozik ez a történethez).
Emlékezni fogok azokra a pillanatokra, amikor felfelé menet minden idegemmel és ízemmel a célra koncentráltam, égtek a combjaim és tüzesen mart a torkom, de arra gondoltam, évekkel ezelőtt élt egy ember, aki ma mindannyiunkat – akik csak részt vettünk ezen a versenyen – megmozgatott így vagy úgy. Azokat, akik Légrádi Bélát ismerték, azért… azokat, akik csak hallottak róla és megérintette őket az élete üzenete, azokat azért…, akik pedig nem ismerték a történetét, azokat csupán azzal, hogy szeretnek kerékpározni, hallottak a versenyről és úgy döntöttek, eljönnek.
Emlékezni fogok a célban egy másik idős férfira, akinek az utolsó hajrában gombóccal a torkomban odakiáltottam, „Mindent bele, nagyon szuper vagy, még egy kicsit nyomd meg!”. Nem csak azért fogok rá emlékezni, mert a célban láttam, és mert inspirált. Hanem mert pár perccel később, amikor megkezdte a hegyről lefelé útját, odajött és mert azt mondta, „Köszönöm az erőt adó biztatást!”. Emlékezni fogok a versenyközpont közvetlen hangulatára, a bensőséges érzésre, ami miatt olyan jó volt a sporttársaimmal együtt várni az eredményre, ott volt Jázmin is, megköszöntem neki hogy szurkolt, mosolygott, örült nekem, úgy érzem.
Kellenek az ilyen versenyek. Ahol nem az a lényeg, hogy ki-ki hány pontot visz haza vagy mekkora jól szerepelt – persze ez is hajt minket, hiszen pontosan ezért megyünk versenyekre –, hanem hogy valami emlékeztessen minket arra, hogy végül mi magunk is csak olyanok vagyunk, mint a versenynek nevet adó Légrádi Béla, szeretünk élni, szeretünk a barátainkkal együtt sportolni, „lételemünk a mozgás, és egy-egy hosszú nap végeztével alig várjuk, hogy felüljünk a bringára és tekerhessünk”.
R. Z.
***
Bár nem az eredmény a lényeg egy-egy ilyen eseményen, azért álljon itt a kategória győztesek névsora:
Lányok, nők:
Galli Zsófia (13 éves korosztály), Horváth Gréta (19-40 éves korosztály), Nagy-Kollár Zsuzsi (41-50 éves korosztály), Ducza Valéria (51-60);
Fiúk, férfiak:
Hertel Máté (10-13 éves korosztály), Makrai Bálint (14-18 éves korosztály), Kopácsi Attila (19-40 évesek), Makács Gábor (41-50 évesek), Gayer László (51-60 évesek), Adorján András (60 +)
***