Az árvízhelyzet miatti halasztás okán október 6-án vasárnap elérkezik a várva várt nagy nap, amikor Marton Zsolt megyéspüspök megáldja az elmúlt években történelmi léptékű belső felújításon átesett székesegyházat, felszenteli a szentélytér új, immáron fix, mozdíthatatlan kőoltárát, amelybe egy szent ereklye is bekerül.
– Annak idején úgy fogalmazott a felújítás kezdetekor, hogy most nélkülözni leszünk kénytelenek egy ideig a nagytemplomot, így adódik a kérdés, hogy személyesen hogyan élte ezt meg, illetve benyomásai, a visszajelzések alapján hogyan élték meg a várakozást hívek, a váciak? – kérdeztük az egyházmegye főpásztorát a minapi sajtóbejárás alkalmával.
– Sokakkal találkozva, a paptestvérekkel pedig még gyakrabban, szorosabban beszélgetve az a tapasztalatunk, hogy ez az időszak valóban egy nélkülözés volt, olyan, mint amikor böjtöl, nem vesz magához ételt az ember, nos tehát úgy érezzük, hogy a váciak nagyon várták, várják az újbóli átadást. A felújítás alatt számtalanszor megkérdezték tőlem, hogy mikor lesz kész, rácsodálkoztak olykor, hogy még olyan soká, hogy még mennyi időt kell várni. Mindebből én azt látom, hogy Vác népének a nagytemplom mennyire fontos. Ha már a hasonlatnál maradunk, ahogy egy nagyböjt után Húsvétkor az ember örömmel ül oda az ünnepi asztalhoz, ez az átadás, oltárszentelés is hasonló örömet fog majd jelenteni. Valóban nélkülöztük eddig a nagytemplomot, magam is így vagyok ezzel, ugyanakkor nekem személyesen olyan szempontból pozitív is volt ez a tapasztalat, hogy még jobban megismertem a többi templomainkat itt Vácott, de nagyon nagy öröm, hogy most visszatérhetek, visszatérhetünk a székesegyházba is.
– Milyen szerepet tölthet be a megújult nagytemplom abban, hogy az úton lévők, a keresők Vácot is még inkább megtalálják akár a vallási turizmus keretében?
– Azt gondolom, hogy nagyon fontos szerepet tölthet be, mert szeretik az emberek a szépet. Mi azt mondjuk, hogy Isten nem csak igaz, meg nem csak jó, hanem szép is. És az egyházművészetnek pont az a hivatása, hogy Isten szépségét meg tudja mutatni, és ez megérinthet mindenkit, hívőt, nem hívőt, hiszem, hogy ebben a nagytemplomnak is fontos szerepe lehet. Már most is, hiszen óriási az érdeklődés, szinte a kapukat döngetik, hogy mikor lehet ide bejönni, és most már ott tartunk, hogy a héten (a halasztás értelmében október 6-án – a szerk.) ez is megtörténhet. Ugyanakkor az értékeink iránti érdeklődésnek ékes példája, hogy bár nem szakrális hely, de már több mint nyolcezer látogató volt a püspöki palotában az idén, csak a Múzeumok éjszakáján 475 vendég jött, és bizony nagyon jó beszélgetések voltak, örültünk ennek is. Azt gondolom, hogy a művészet, annak a szépsége mindenkit meg tud érinteni, és örülünk, hogy ez a gazdagság egész Vácnak a szépségéhez hozzájárul, tehát a városnak a lelki-szellemi-művészeti gazdagságát is emeli.
– A templom úgymond kiegészítő hitéleti-művészeti programokkal történő „lelkesítésével” kapcsolatban milyen tervek vannak?
– A legelső ilyen alkalom a Szentlélek szeminárium lesz. De visszatérhet például ide a Régi Zenei Napok programsorozata is, a szervezők is nagyon várják, mi is nagyon várjuk, hiszen akkor is sokkal több embert tud befogadni egy-egy hangverseny. Bízvást remélhetjük, hogy a művészetnek, az egyházművészetnek, a zenének, az éneknek is méltó helyet fog adni a nagytemplom, de mindenekelőtt az imádságnak, mert azért elsősorban ez egy imádkozó hely, és ehhez kapcsolódóan jön a művészet, amely időnként birtokba veszi ezt a helyet, hiszen azért szép a székesegyház, hogy ez a szépség minél többeket megragadjon. Fontos az egyházművészet, fontos az Ars Sacra, de azért az élő kövek a hívek, ők pedig imádságból, egymás szeretetéből álló közösség, és talán ez a legnagyobb öröm, hogy ennek akkor egy szép, ünnepélyes tere lehet újból a nagytemplom, pontosabban most megújítottan. Bízom benne, remélem és hiszem, hogy az imádkozókra is hatni fog az a szépség, ami itt található.
– Nagy építkező évtized ez a püspökvárosban, így adódik a kérdés, hogy mi mindent álmodnak, terveznek még a közelebbi és távolabbi jövőben?
– Álmodni álmodunk. Például nagyon szép lenne, ha tudnánk pályázni a püspöki palota teljes rekonstrukciójára, bár ez az épület nincsen drámai állapotban, hiszen így is látogatható, de azért idővel ez a felújítás is indokolt lenne. Illetve a püspöki kert megújítása, egykori, szép formában való visszaállítása, mert bár most is felkereshető, bejárható, de azért ez még messze van az álmodott szépségétől. Van tehát még gondolatunk, tervünk és terünk, a Jóisten segítségével a lehetőségeinkhez képest szeretnénk továbbhaladni ebben is.
Ereklye az oltárkőben
A templom sajtóbejárásakor az is elhangzott, hogy egy ókori tudós szentnek, Jusztinusz vértanúnak egy kis ereklyéje kerül még az oltárkőbe, kapcsolatot teremtve az ókor egyházával. Szent Jusztinusz vagy Jusztinusz mártír (103, Szikem (a mai Náblusz) – 166, Róma) keresztény apologéta, filozófus, vértanú. Több művet is írt, de az utókor számára csak néhány maradt fenn ezekből.
Jusztinusz a második évszázad legelején született egy vélhetően görög eredetű, pogány, római család gyermekeként a szamáriai Szikemben. Eleinte görög bölcseleti iskolákban tanult, megismerkedett a sztoikus, arisztoteliánus, püthagoreus filozófiával is. Ezekben az iskolákban tanított tanokban nem találta meg a maga igazságát, ezt kereste folyamatosan és végül a kereszténységben találta ezt meg. Saját szavaival: „Az egyedül megbízható és igaz filozófia.”
Rengeteget írt a keresztény vallás védelmében, azonban Jusztinusznak a műveiből csak két Apológiája és a Dialógus a zsidó Trifonnal című párbeszéde maradt fenn. Az őskeresztény szentmise folyamatát leírta egy apologetikában. Rómába költözött, ahol nyitott egy iskolát és nyilvános vitákat tartott. Apologéta (hitvédő) és filozófusi működését a rómaiak és a zsidók egyaránt rossz szemmel nézték, ezért elfogták őt és hat társát. A római Rusztikusz prefektus elé vezették őket. A prefektus felszólította őt, hogy tegyen hitet a római istenekre és kövesse a császári parancsokat.
Ő azonban társaival nem volt hajlandó a hitüket megtagadni, állhatatosan kitartottak hitükben és még az ítélet után is dicsőítették Istent. A tárgyalás után halálra ítélték őket, majd lefejezték Jusztinuszt és társait. A holttesteket később néhány keresztény hívő magához vette és méltó helyre temette.