A törökországi földrengés utáni kutatásban és mentésben magukat kitüntető HUNOR mentőszervezet négy Pest megyei tagja, Zolta Tibor és Moldován András tűzoltó százados, Képes Tamás főtörzsőrmester és Horváth Gergely őrmester érkezett múlt csütörtökön este a Piarista Kilátó Központba, a márciusi Váci Polgári Est vendégeként.
– Az emberéletnél nincs fontosabb, és nemrég Törökországban ezrek, tízezrek kerültek a romok alá, családok ezrei keresték a hozzátartozóikat és magyar szakemberek is élen jártak a felkutatásban, mentésben. Elsőként érkeztek, utolsóként távoztak, a nap 24 órájában folyamatos váltásban igyekeztek segíteni. Nagyon büszkék vagyunk a helytállásukra, kitüntető, hogy négyüket most itt köszönthetjük a körünkben, hiszen ők a valóságban, extrém nehéz helyzetekben tesznek tanúbizonyságot hősiességből – fogalmazott elöljáróban az estek házigazdája, Rétvári Bence államtitkár, a választókerület országgyűlési képviselője.
Első kérdésként természetesen a hivatásválasztás motivációjáról szóltak a vendégek.
Más-más szófordulatokkal mind a négyen megfogalmazták, hogy ez az egység a szakma csúcsa itthon, és mivel hivatást választva az a normális, ha az ember a legjobbak közé törekszik, így került képbe esetükben a HUNOR.
Volt, aki megemlítette, hogy annak idején jobbára a véletlen műve volt a hivatásos tűzoltónak állása, ami egy hatalmas szerelem lett, állandó olthatatlan vággyal arra, hogy új ismereteket, képességeket szerezve minél hasznosabbá tudja tenni magát egy-egy katasztrófa-helyzetben.
Elhangzott: igen nehéz bekerülni az egységbe, hiszen természetesen nagyon komoly fizikai és pszichikai képességfelmérés a rosta, de szempont az is, hogy valaki bármilyen speciális plusz tudással, képességgel rendelkezzen, lett légyen szó akár mérnöki végzettségről, akár mentőápolói képesítésről, akár magabiztos idegen-nyelv tudásról például, az is motiváló tényező tehát, hogy a HUNOR-ban folyamatosak a képzések.
Az egyik vendég – óriási tapsra indítva a Kilátó központ közönségét – úgy fogalmazott, hogy bizonyos tanult képességek mellet a szívük a fő erősségük, hiszen az hajtja őket, hogy lehetetlennek tűnő helyzetekben is megpróbáljanak segíteni a bajba jutottakon.
Szó esett ezután a névválasztásról is, aminek az ismertetés szerint az volt a fő szempontja, hogy olyan nevet kerestek, ami alapján a nemzetközi összefogásokban mindenkinek azonnal nyilvánvaló lehet, hogy itt magyar szakemberekről van szó, ugyanakkor fontos érzelmi többletet ad az eredetmondánk egyik főszereplőjére való utalás.
Korábbi nagy próbatételként három eseményt említettek a vendégek, így a 2013-as dunai árvizet, a szabolcsi extrém jegesedésből adódó feladatokat, a Tímár utcai házrobbanást, amelyek mellett természetesen lokálisabb katasztrófa-helyzetekben is kaptak és kapnak riasztásokat.
Ennek kapcsán kiemelték az éberség, az állandó készenlét fontosságát, megfogalmazták, hogy egy-egy katasztrófa-hírről értesülve mindannyiuknál elindul egy automatizmus, átnézik a felszerelésüket, felszerelkeznek pár napra elég ennivalóval, amennyire lehet, felkészítik a családot arra az eshetőségre, hogy riasztást kapnak, menniük kell.
A törökországi mentés kapcsán többen is rákérdeztek a közönségből a keresőkutyák szerepére, s itt megfogalmazódott: az egység két négylábú tagja gyakorlatilag száz százalékos pontossággal jelzett, s annyira fókuszáltak a feladatukra, hogy közben szinte csak egy-egy jutalomfalatot kaptak be, s fel se vették, hogy egyre több kisebb-nagyobb szúrt, vágott sebet szereztek a törmelékek, romok között, a pihenőidőben, holtfáradtan pedig ugyanilyen hősiesen tűrték az ajnározást, dögönyözést.
A végére maradt a legsúlyosabb kérdés, miszerint hogyan lehet feldolgozni lelkileg egy ilyen súlyos katasztrófahelyzet emberi tragédiáit, ezzel kapcsolatban pedig mind a négy vendég úgy fogalmazott, hogy nem a halottak látványa volt a legnehezebb, hanem a szívszorongva várakozó hozzátartozók reménykedésével, aggodalmával, elkeseredésével, a legszomorúbb helyzetben gyászkitörésével való szembesülés – amit a HUNOR tagjai ezúttal tizenhét esetben tudtak meggátolni azzal, hogy kimentettek egy-egy édesanyát, édesapát, leány- vagy fiúgyermeket, volt köztük olyan, akiért 16 órán keresztül küzdöttek.
A beszélgetés után a közönség egy emberként felállva, hosszú percekig tapsolt a törökországi poklot megjárt vendégeknek.