„Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.
Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet.” Juhász Gyula: Trianon /Részlet/
Június 4-e ezeréves történelmünk legfájóbb, legnehezebben megemészthető napja, 1920-ban ezen a napon vált véglegessé, hogy elcsatolják területünk és lakosságunk ⅔-át, valamint idegen fennhatóság alá kerül legszerényebb számítások szerint is 3 és félmillió magyar, ami fele a trianoni határon belül maradt magyar népességnek. Nincs még egy ország, amelyet ekkora tragédia ért, hiszen egy 283.000 km2-es közép-európai nagy államból egy életképtelen, lakosságától, energiaforrásaitól, bányakincseitől, fájától, hegyeitől, épített környezetétől, egyetemeitől megfosztott, 93.000 km2-es, kis államot hozott létre a nagyhatalmi akarat.
Az egységes, Kárpátok rajzolta földrajzi és történelmi határunkat megszüntették, az a harmónia, amit a medence jelentett, éppen százegy éve megszűnt. Annyi engedtessék meg, hogy legalább fájjon, tán Illyés Gyulától származik az a híres mondat: magyar az, akinek fáj Trianon. (A többi csak állampolgár.)
És láss csodát! Alig tíz esztendő alatt, a XX. század legtehetségesebb politikusa, Gróf Bethlen István olyan elkötelezett nemzeti politikát folytatott, olyan szerves gazdaságpolitikát vitt végbe, hogy a világválság előtti utolsó évben elértük az 1913-as, háború előtti utolsó békeév gazdasági eredményeit, pedig csak 8 év telt el! Nyugodtan nevezhetjük magyar csodának az akkor történteket, ellenséges országokkal körbevéve ki tudtunk törni az elszigeteltségből, egyetemeinket Debrecenbe, Szegedre, Sopronba telepítettük. Klebelsberg stratégiai ágazatként kezelte az oktatást, 12 Nobel-díjasunk szedte össze tudásának alapjait az akkori elemikben és gimnáziumokban. Teller Ede nem véletlenül mondta, hogy a magyar nyelvnek, gondolkodásnak és oktatásnak köszönheti nem mindennapi eredményeit.
A húszas évek gondolkodását, oktatását, nevelését áthatotta a nemzeti érzés, politikai pártoktól függetlenül nemzeti konszenzus volt abban, hogy amint bekövetkezik Európában egy más politikai konstelláció, – mint a francia hegemónia –, akkor ez megváltoztatható. Türelmesen vártak, és a reményt nem adták fel. Deákkal együtt vallották, hogy „amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse visszahozhatja, de amiről a nemzet – félve a szenvedéstől – önmaga lemond, annak visszaszerzése mindig kétséges.” (1861)
A trianoni határon belül – egy magára valamit adó település – országzászlót emelt, egy kis dombon félárbocra eresztett angyalos, középcímeres zászlót, a domb belsejében a történelmi Magyarország vármegyéiből, de legalább a Felvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyből, Délvidékről és az Alpokaljáról származó földet helyeztek el, mely az összetartozás szimbóluma azóta is. Az Országzászló Mozgalmat 1925-ben hirdette meg egy erdélyi, örmény politikus, Budapesten 1928-ban állították fel a Szabadság téren, az elsők egyike volt.
A fővárosi emlékmű mintájára a harmincas években háromszáznál is több országzászlót állítottak, s ez idő tájt készült egy váci is. A talapzata homokkőből készült, egy négyzetes hasábra egy csonkagúlát állítottak, a város felőli oldalon pedig egy faragott, színezett címer helyeztek el.
Az 1939-ben, a Dunához oly közel elhelyezett ereklyés országzászlónak a talapzata a rákövetkező évben egy áradás következtében megsemmisült, a rendbe tételére négy évet kellett várni a városnak, de a felavatására még többet, erre csak 2008. június 6-án kerülhetett sor.
A rendszerváltást követően a Váci Városvédők- és Városszépítők Egyesülete szinte azonnal szorgalmazta az ereklyés országzászló rendbetételét. Az ünnepi eseményt a város önkormányzata mellett az egyesület szervezte.
Az emlékhelyet a történelmi egyházak képviselői szentelték fel. (Beszámoló az eseményről a VácOnline-on.) Vác Város Önkormányzata és a Váci Városvédők és Városszépítők Egyesülete által szervezett program fővédnökségére dr. Beer Miklós, a Váci Egyházmegye püspökét kérték fel, aki örömmel vállalta ezt a feladatot. Rajta kívül Fónagy Miklós református esperes, Csuka Tamás, nyugalmazott református tábori püspök és Detre János evangélikus lelkész áldotta meg az országzászlót, amelynek talapzatában a történelmi Magyarország vármegyéjének földjét helyezték el. A földet Moys Csaba tíz év alatt gyűjtött össze a vármegyék területéről. E földeket a Váci Huszár- és Nemzetőr Bandérium tagjai hozták díszlépésben a megemlékezésen résztvevők pedig egy közös urnába helyezték a földdarabokat cserépedények segítségével.
Az ünnepi, egykori címeres magyar zászlót három díszlövés kíséretében húzták fel a Duna-parton. Az egyházak képviselői ezek után megáldották a zászlót. A fővédnök, dr. Beer Miklós a történelmi múlt és az elődök szellemi, lelki örökségének szimbólumaként emlegette a lobogót és az emlékhelyet.
A nagymarosi talapzatába a következő Arany János idézetet vésték: „E becses zászlónak, a hazának, Védelmében hányan elhullának! Vérökben a rúdját hányszor megfereszték.”
***
2010. óta a Nemzeti Összetartozás Napjaként emlékezünk meg az 1920-as trianoni békeszerződés aláírásának évfordulójáról. Az egyik szép eredményről így emlékezett meg e napon Fűrész Tünde, a Kopp Mária Intézet, a KINCS elnöke:
