Rendkívül erős, változatos tartalmat kínál az olvasóknak a már a 31. évfolyamánál tartó Váci Polgár című közéleti havilap legutóbbi, évzáró decemberi száma is mind publicisztikai vonalon, mind ismeretterjesztő írások vonatkozásában, a polgármester ejtőernyős, közpénzből busásan megfizetett tanácsadói, bértollnokai híján az utóbbi időben a korábbinál valamivel mérsékeltebbé vált hivatalos helyi médiában elhallgatott eseményekről szóló tudósításokról nem is beszélve.
Kucsák Gábor felelős szerkesztő a mögöttünk hagyott évvel kapcsolatos érzéseit összefoglaló vezércikkében leszögezi: nem csupán a szomszédban dúl háború, de lelki értelemben „Magyarországon sincs béke, bár fizikai harcok nem folynak, de…
Az a gyűlölködés, az a beszédstílus, a fenyegetőzés, az a sárdobálás, az a hazugságáradat, ami ránk zúdul, azt elviselni türelmesen nagyon nehéz.
Szűkebb környezetünkben, városunkban sincs nagy békesség. Nincs összhang, nincs közös ügy, amit fontosabbnak tartanánk a magunk vélt igazánál, egyéni érdekeinknél. Ezért inkább mutogatunk egymásra és mindig a másik miatt tart itt a város.
Az biztos, nem sok lépést tettünk azért, hogy osztrák kisváros legyünk. Talán jobb is, mert nekünk az nem biztos, hogy jó példa, a sok bevándorlóra gondolok.
Városunk 2025-ben is működött, ezt mondtuk 1991-ben is, ami akkor érdem volt…”
A békétlenség nyűgéről értekezik a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének korábbi elnöke, Dr. Osztie Zoltán atya is abban a rádióban is elhangzott jegyzetben, melyben a Ferenciek terei közelmúltbeli atrocitásra reflektál:
„Két közösség és azok képviselői szembenállásának lehettünk tanúi. A két lelkület jellemzően kibékíthetetlen egymással. Kell értékelnünk a jelenséget és levonnunk a tanulságokat. Elsősorban nem ítélkezés okán és nem politikusként, hiszen nem az vagyok. Politikusnak lenni egy különös szakma. Viszont erkölcsi ítéletet kell megfogalmaznunk a tények, történések alapján.
Először is a balliberális támadások számos esetben csak pártideológiából indulnak ki indulatos érzelmektől áthatva, és nélkülözik a valós alapokat. Számos esetben az a kérdés fogalmazódik meg bennünk: Miről beszél ő? Hol él? Tudjuk a kommunikációs stratégia elemeit:
nem számít a valóság, nem számítanak a tények
attól függ, hogy hogyan kommunikálunk
valamint azzal kell megvádolni az ellenfelet, amiben maga vétkes…”
A folytatásban a szerző értelemszerűen külön bekezdést szán annak hangsúlyozására, hogy a Ferenciek terei atrocitás és más botrányos akciók főszereplője egy olyan alak, aki csak azért jár be a munkahelyére, a Parlamentbe, mert fizetéssel jár, kérdés, milyen erkölcsi alappal és joggal rendelkezik ez a lelkület, ki az, aki fizetést vehet fel elvégzett munka nélkül?
A publicisztika így zárul:
„Zárójelben jegyzem meg, hogy olyan személy se képviselje a tisztes magyar polgárokat, aki a lányok lába alatt csúszik-mászik és folyamatosan hazudozva az erőszakos fenyegetés hangnemét állandósította a közéletben.
Az 1000 éves keresztény, magyar vallási- és társadalmi értékekre van szükségünk a boldogságunkhoz, az erőszakos anarchista magatartás előbb vagy utóbb a történelem szemétdombjára kerül.”
Juhász Péter kolumnista főmunkatárs ezúttal többek között a kormányfő és legfőbb kihívója kommunikációját tette mérlegre „Ember vigyázz! Figyeld meg jól világod!” című rovatában.
„A Tisza adópolitikájára vonatkozó kérdésre a várományos válasza – nem illik azt mondani, hogy egy hablaty volt, ezért csak leírom – nehezen volt követhető. Hosszan beszélt, hogy mennyiszer elmondta az adópolitikájukat, amiről mégsem mondott semmit, csak össze-vissza keverte az egészségügyet a mezőgazdasággal, a szakértőket a szegénygyerekekkel. Majd más kérdésre válasz helyett elmondta, hogy lesz vagyonadó és abból mindenre fog jutni. Lesz szociális háló, amiről nem tudjuk, hogy fog működni, de jó lesz…
Nem mondhatjuk, hogy Rónai Egon alákérdezett, mert kérdései nem zavarták a riportalanyt, viszont a riporter többször ráerősített egy-egy válaszra.
Tehát látunk egy jó beszélőkéjű embert, aki hosszan, színesen tud semmit mondani. Neki nincs teljesítménye, nincs múltja és most felelőssége sincs az ország ügyeiben. Mondhat, amit akar. Nem kell indokolnia.
A mérleg másik serpenyőjében a kormányfő, okról és okozatról, hogyanról és miértről beszélt. Elmondta, mi kellene, de azt is, mi a realitás és mit lehet.
A történelem ismétli önmagát, szokták mondani. Néha hisszük, néha nem. Én nagyon remélem, hogy nem fog most bekövetkezni. Volt egyszer, aki »konzervatív arisztokratából vált radikális demokratává« (Wikipedia). Ez a fiatalember lett Magyarország első köztársasági elnöke, sok szépet mondott, sok szépet ígért. Tudjuk, mi lett belőle. Vita folyik, mi és mennyi, amiről ő tehet és mi az, amiről nem. Egy biztos, a következmények azt mutatják, lehettek szép elvei, de nem értette, félreértette az őt körülvevő világot, szívesen fürdött a pillanatnyi népszerűségben, de a vezetésre teljesen alkalmatlan volt. Minden tettét Tisza István, egy nagy formátumú kvalitás iránti gyűlölet irányította, egy olyan ember iránti gyűlölet, akihez titokban szeretett volna felnőni és magának sem merte bevallani, hogy erre képtelen…”
