Rendkívül erős, változatos tartalmat kínál az olvasóknak a már a 31. évfolyamánál tartó Váci Polgár című közéleti havilap aktuális, szeptemberi száma is mind publicisztikai vonalon, mind ismeretterjesztő írások vonatkozásában, a polgármester ejtőernyős, közpénzből busásan megfizetett tanácsadói, bértollnokai híján az utóbbi időben a korábbinál valamivel mérsékeltebbé vált hivatalos helyi médiában elhallgatott eseményekről szóló tudósításokról nem is beszélve.
Kucsák Gábor főszerkesztő ezúttal az épített örökség két furcsa mementójára, a fegyház és börtön alsó- és felső sarka közelében használaton kívül álló, így pusztuló két őrtoronyra irányítja a figyelmet vezércikkében, jelezve, tán nem váltana ki közfelháborodást az elbontásuk, így, lassan több mint negyed századdal az ezredforduló után, a helyükön máris tágasabb terület nyílna akár játszótérnek, netán kulturált kutyafuttatónak…
Ugyanakkor a főszerkesztő megengedően azt sem veti el, hogy maradjanak állva a tornyok, csak akkor már legyen valamilyen funkciójuk, ahogyan voltak is erre ötletek korábban, kilátóként, különleges kiállítótérként például vagy akár egy kötélpálya két végpontjaként…
A Vác 950 évforduló kapcsán indított sorozatában az idén egyéni Pro Urbe díjjal elismert Forró Katalin muzeológus, a TIM korábbi igazgatója ezúttal, a vakációs időszak végén egy olyan összeállítással lepte meg az olvasókat, amely a helyi potentátok békebeli nyaralási szokásaiból ad ízelítőt.
„A monarchia fürdővárosai – az olcsóbb panzióktól az elegáns szállodákig – várták a gyógyulni vágyókat. A korzókon sétáltak, hallgatták a térzenét, élvezték a kávéházakat és cukrászdákat, és temészetesen a fürdőorvos rendelése szerint itták a gyógyvizet. A váci elit különösen a felvidéki Bártfa, Szliács, Tátrafüred, Vihnye, az osztrák területen fekvő Gleichberg és a csehországi Karlsbad, Marienbad fürdővárosokat kereste fel…
Hübschl Kálmán városi építész 1906-ban hosszabb tanulmányút után Londonba utazott, ahol egy nemzetközi építészeti kongresszuson vett részt.
Talán a legizgalmasabb utazás dr. Zádor János polgármesteré. 1902-ben öt hetet töltött a Földközi-tengeren, s közben meglátogatta Olasz-, Francia- és Spanyolország nevezetesebb városait és Észak-Afrikát. A polgármesterrel ment Dercsényi Dezső, a Váci Hírlap felelős szerkesztője, nyomdatulajdonos is. Egy ilyen utazást csak nagyon kevesen tudtak finanszírozni.
Mi maradt a kevésbé tehetőseknek? Meglátogatták a rokonokat, vagy rövidebb utazást tehettek, mint Fodor Imre néptanító, aki 1887-ben családjával a közeli faluban, Szokolyán nyaralt.
És akkor essék szó egy idén nyári felvidéki utazásról a Császármorzsa rovat nyomán, ugyanis egy népes delegáció Cházár András születésének 280. évfordulója apropóján elutazott Jólészre, hogy együtt ünnepeljék a helyiekkel a jeles alkalmat. „A sors, de leginkább az Úristen úgy rendezte, hogy az általa megálmodott – a történelmi Magyarország első gyógypedagógiai intézménye kapcsán – személy, neve, emléke és az iránta érzett tisztelet és hála történelmi korokon, szakmai és politikai irányzatokon is túlmutasson és túlérjen.
Részlet Ványi Lászlóné, a Cházár András EGYMI – az új tanévtől további öt éves vezetői ciklusát kezdő – főigazgatójának köszöntőjéből:
Hiszen napjainkban Magyarországon nincs olyan szakmai visszaemlékezés, gyógypedagógiai konferencia, ünnepség, ahol ne hangozna el Cházár András neve és ne hivatkoznának rá, mint a gyógyító pedagógia hazai megálmodójára, az esélyegyenlőség úttörőjére, mint példaképre.
Sőt, mi kései utódok az intézményalapításon túl egy másik nagy ajándékot is köszönhetünk neki. Személye által számtalan szeretetteljes emberi kapcsolat, impulzus és érzés megtapasztalásában lehet részünk.
Erre pedig a legjobb példa az, hogy Cházár András születése után 280 évvel, körülbelül 190 kilométer távolságból itt állhatok most Önök előtt hálával teli szívvel.
Egy dunakanyari gyógypedagógus egy felvidéki településen.
Kérem, gondoljanak bele, hogy milyen nagy formátumú személyiség az, aki ekkora időbeli és térbeli távlatokban még mindig hatást gyakorol ránk!
Szerintem hatalmas géniusz!”
Juhász Péter főmunkatárs „Ember vigyázz! Figyeld meg jól világod!” című rovatában ezúttal M. Péter gőgös nyári erdélyi kalandozása kapcsán fejti ki álláspontját.
„Erdély M. Péternek – bár a megaláztatásra szívesen alkalmazzuk – nem canossa járás volt, mert IV. Henrik német király vezekelni ment.
Péter viszont pökhendin vonult Erdély útjain (»A villámlás megelőzi a mennydörgés hangját, a gőgöt előre jelzi a hiú dicsőségvágy« – Pontikosz). Elődjéhez Orseolo Péterhez hasonlóan a külföld segítségében bízva , győzelemre számítva vonult, ám »övéi nem fogadták be«, mert nem voltak övéi és ezt ő nem ismerte fel. Ez egy vezetőtől nagy hiba. Erdély szívesen látja Orbánt, mert emberszámba vette őket, de ez nem azt jelenti, hogy minden magyartól hanyatt esnek. Akkor sem, ha Magyarnak hívják.
Ha ezt sem volt képes felismerni, hogy tudna eligazodni a világ bennünket érintő ügyeiben? Egyáltalán képes lesz-e felismerni, mi érint minket és annak mi lesz a következménye ránk nézve? Fogja tudni, hogy mi a teendő, vagy a megmondókra hagyatkozik?
Kevés a »Mi majd mindent jobban csinálunk!« szlogen!
Azt, hogy aki dolgozik, annál ő mennyivel jobban csinálná, arra minden árokparton ülő semmittevő képes. Csak arra képes! Elméletben! Gyakorlatban az a baja, hogy mások nem intézték el helyette a jobb, szebb életet, amiről maga sem tudja, mi az, milyen is lenne az?
A gőg egyik legfontosabb tulajdonsága az, hogy lenéz, mégpedig abban az értelemben, hogy föntről lefele néz. A gőg a másikhoz képest fölülre pozícionál, ebből származik Lewis szerint legfontosabb tulajdonsága: nem láthatja azt, ami fölötte van. (Szabados Ádám: Néhány szó a gőgről)