Február 11-e 1992 óta a betegek világnapja a Katolikus Egyházban, ehhez kapcsolódóan az Irgalmasrendi Kórház kápolnájában 9-én vasárnap 16 órai kezdettel tartandó szentmise keretében a Váci Egyházmegye Kórházlelkészi és Lelkigondozói Szolgálatának vezetője, Torma Joel atya szolgáltatja ki a betegek szentségét.
A világnapot követő vasárnap, azaz 16-án pedig a többi váci templomban is fel lehet venni a betegek kenetét a következő szentmiséken: 8.00 Hétkápolna, 8.30 Fehérek, 9.00 Barátok, 10.00 Székesegyház, 16.30 Regőczi-kápolna.
Felveheti az a katolikus hívő, „aki értelme használatának elérése után betegség vagy öregség miatt veszélybe került”, a szentségfelvétel előtt javasolt elvégezni a szentgyónást.
A Szent Hedvig Plébániai Karitászcsoport tagjai felajánlják segítségüket azoknak a betegeknek, akik szeretnének eljutni 16-án szentmisére a betegek szentségének felvételére, de nincs hozzátartozójuk, ismerősük, aki el tudná vinni őket a templomba. Kérik, hogy aki tud ilyen betegről, idősről, február 14-ig jelezze a Fehérek temploma sekrestyéjében, a plébánián telefonon vagy a caritvac@gmail.com e-mail címen.
A Lourdes-i Szűzanya liturgikus emléknapja, február 11-e egyben a betegek világnapja a Katolikus Egyházban, ez alkalomból a pápa minden évben üzenetet intéz a hívekhez.
Ferenc pápa egy korábbi üzenetéből idézünk:
„Nem jó az embernek egyedül lennie” (Ter 2,18). Isten, aki szeretet, az embert kezdettől fogva közösségre teremtette azáltal, hogy létébe írta a kapcsolat dimenzióját. Így a
Szentháromság képére formált életünk arra hivatott, hogy a kapcsolatok, a barátság és a kölcsönös szeretet dinamizmusában teljesedjen ki. Arra lettünk teremtve, hogy
közösségben és ne egyedül legyünk. És éppen azért, mert a közösségre rendeltség ilyen mélyen bele van írva az emberi szívbe, az elhagyatottság és a magány tapasztalata megrémiszt bennünket, fájdalmasnak, sőt, embertelennek érezzük. Ez még inkább igaz az elesettség, a kiszolgáltatottság és a bizonytalanság idején, például egy súlyos betegség miatt.
Többek között azokra gondolok, akik a koronavírus-világjárvány idején szörnyen magányosak voltak: a betegek, akik nem fogadhattak látogatókat, de az ápolók, az orvosok és az őket segítők is, akik mind túlterheltek voltak, elkülönített kórtermekbe zárva.
Természetesen nem szabad megfeledkeznünk azokról sem, akiknek egyedül kellett szembenézniük haláluk órájával, bár támogatást kaptak az egészségügyi dolgozóktól, a családjuktól mégis távol voltak.
Továbbá szomorúan osztozom azoknak a szenvedésében és magányában, akik a háború és annak tragikus következményei miatt támogatás és segítség nélkül maradtak: a háború a legszörnyűbb a társadalom összes betegsége közül, melynek a legkiszolgáltatottabbak fizetik meg az árát.
Hangsúlyozni kell azonban, hogy a békében élő és gazdagabb országokban is jellemző, hogy az idős kort és a betegségeket sokaknak magányban, sőt, elhagyatottan kell megélniük.
Ez a szomorú valóság mindenekelőtt az individualizmus kultúrájának következménye, mely a mindenáron való teljesítményt dicsőíti és a hatékonyság mítoszát ápolja, s így közömbössé, sőt, kegyetlenné válik, amikor valakinek nincs már ereje tartani a lépést.
Ez a selejtezés kultúrája, mely „már nem tekinti elsődleges értéknek az embereket, akiket tisztelni és védelmezni kell – főként, ha szegények és fogyatékossággal élők – ha »még nincs szükség rájuk«, mint a magzatok vagy »már nincs szükség rájuk«, mint az idősek” (Fratelli tutti enciklika, 18).
Sajnos ez a logika hatással van egyes politikai döntésekre is, amelyek így nem az emberi személy méltóságát és szükségleteit helyezik középpontba, és gyakran nem támogatják azokat a stratégiákat és erőforrásokat, amelyek nélkül nem biztosítható minden ember számára az egészséghez és az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés alapvető joga.
Ugyanakkor erősíti a kiszolgáltatott emberek elhanyagolásának és elmagányosodásának folyamatát, ha az ellátást kizárólag egészségügyi szolgáltatásokra korlátozzák, anélkül, hogy ezeket bölcsen az orvos, a beteg és a családtagok közötti „terápiás összefogás” kísérné.
Jó, ha újra meghalljuk ezt a bibliai mondatot: nem jó az embernek egyedül lennie! Isten ezt a teremtés kezdetén mondja ki, s így feltárja előttünk az emberiségre vonatkozó tervének mélységes értelmét…”