Rendkívül erős, változatos tartalmat kínál az olvasóknak a 30. évfolyamánál tartó Váci Polgár című közéleti havilap aktuális, novemberi száma is mind publicisztikai vonalon, mind ismeretterjesztő írások vonatkozásában, a közszolgálatiságtól, kiegyensúlyozottságtól, hitelességtől fényévekre zuhant hivatalos helyi médiában elhallgatott eseményekről szóló hiánypótló tudósításokról nem is beszélve.
A sors, illetve „Mindenszentek” és „Halottak napja” közelsége azt diktálta, hogy ezúttal megemlékező, a kegyelet, tiszteletadás hangján szóló cikkek adják a tartalom gerincét.
Így méltó módon megemlékezik a lapszám két, a város kulturális- és közéletében kiemelkedő szerepet játszó, a közelmúltban elhunyt, köztiszteletben álló személyiségről, Brusznyai Margit kórusalapító karnagyról, Vác díszpolgáráról és Jelenits István tudós piarista atyáról, aki küldetést vállalt a rend helyi gimnáziumának újraindításában is.
Pinke József tanár úr írása figyelmeztető felhívás a helyi közösségért egykor oly sokat tevő, a város hírnevét öregbítő neves elődök emlékének és nyughelyeiknek méltó ápolására – Karcsú Antal Arzén ferences nagyfőnöktől, a helytörténeti feljegyzés jeles alakjától kezdve Rusvay Tibor tudós pedagóguson, Quell Rudolfon, a „váci iparosok atyján”, az épp 25 éve elhunyt Maklári József karnagyon, zeneakadémiai tanáron át a híres cigány prímás, Banda Marci felmagasló síroszlopáig.
A lapszám utolsó oldalán közölt olvasói levél pedig arról szól, hogy az alsóvárosi temetőben lassan az enyészet martalékává válik a szerzetesként indult, majd az orvosi hivatással elköteleződött Dr. Jávorszky Ödön nyughelyéül szolgáló kápolna, a cikk felszólítás arra vonatkozóan, hogy már halaszthatatlan az építmény felújítása önkormányzati, civil, intézményi összefogással, különös tekintettel arra, hogy jövőre lesz a kórház névadója halálának 50. évfordulója.
Ezúttal ebbe sorba (is) tartozik a Cházár EGYMI életéről tudósító állandó rovat, a Császármorzsa aktuális bejegyzése 122 éves hagyományukról, az alapító Cházár András emléknapjáról, a beszámoló így zárul: „A cházárorosok mindegy, hogy mit tesznek, azt teljes odaadással teszik. Teljes szívből tudnak sírni vagy vigasztalni, ha annak van ideje, de tiszta szívvel tudnak élni és nevetni is, ha ott tart a történetük. A cházároros hagyományok nem mindig racionálisak, sokszor nem állják ki a tudomány és a modernség próbáját, sokszor súlyosak, van, hogy szomorúak, vagy éppen jókedvűek, de egy biztos, hogy nem hamisak.”
Juhász Péter főmunkatárs szokásos publicisztikai kolumnájában ezúttal – az itáliai építészeti örökség megmentésével párhuzamot vonva – a Nagyboldogasszony székesegyház felújítására reflektál.
„A székesegyház az újrakezdés gyöngyszeme, egyszerre csodálatra méltó és elgondolkodtató. Csodálatra méltó, mert nincs ilyen még egy az országban, de Közép-Európában is párját ritkítja. Elgondolkodtató, mert nem a magyar építészet, képzőművészet terméke, mert nekünk nem adatott meg a pisaiak töretlen, még a birodalomból eredeztethető kulturális tudása, mely életük szerves részévé vált és szervesen fejlődött bennük és velük. Mi az újrakezdésben lettünk nagyok, és azt itt a mocsár helyén jól csináltuk, csinálták elődeink.
A legmodernebbet, a legújabbat választották, nem temetkeztek a szokványosba. A francia »forradalmi építészet« követője, Canevale tervei eltértek a tucatjával épülő barokk templomok formájától. A belső díszítés módja a székesegyház építésének kezdetén, 1762-ben jelent meg Párizsban, mint új architekturális díszítési mód. Vácon az építészeti tér és az új díszítés diadalát láthatjuk. A tér kinyílt, a templom »nagyobb«, mint azt méretei szerint érzékelnünk kellene. Az architektúra »felhői« közül felragyog a kupolában a Menny. A magyar szentek örömmel nézik, hogy még itt vagyunk »oly sok viszály után« és építünk, megőrzünk…
Az újrakezdés dicséretes erény, de jó lenne, ha nekünk már nem kellene mások arroganciája miatt újra és újra újrakezdeni! Jó lenne, ha még az ükunokáink is boldogan mutogathatnák a váci székesegyházat teljes szépségében és épségében.
A háborúban hallgatnak a múzsák. Mi itt azt is tudjuk, hogy a világrendek, a különböző kultúrák háborújában meg is halnak. Kedves európai vezetők, mi és múzsáink is végre hosszú életet szeretnénk! Sokat dolgoztunk, hogy újra és újra felépítsük az országot, most már inkább tovább szépíteni szeretnénk, és mindenképpen több, mint 400 évig!”