Nagyon erős, változatos tartalmat kínál az olvasóknak a 30. évfolyamánál tartó Váci Polgár című közéleti havilap legújabb, szeptemberi száma is mind publicisztikai vonalon, mind ismeretterjesztő, hiánypótlóan tudósító írások vonatkozásában.
Ami a véleményírásokat illeti, ezúttal a sporttal, egészen pontosan az olimpiával kapcsolatos álláspontkifejtések dominálnak, egyrészt az eszme időtállósága és/vagy romlandósága tekintetében, másrészt a legutóbbi, párizsi játékok kétségtelen visszásságai, sőt helyenként tévutas újításai, vétkei okán.
Nem a dekadens LMBTQ-s, vadliberális stílusban gondolkodva-érzékenyedve nehéz vitatkozni Kucsák Gábor felelős szerkesztő vezércikkének indító gondolatával. „A megnyitó ízléstelen, keresztényeket mélyen sértő rendezvény volt. Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy ezt csak a keresztényekkel lehet megcsinálni. Muszlimokkal biztosan nem, mert akkor már másnap lángokban állt volna Párizs.”
Folytassuk a felelős szerkesztői vezércikk idézését azzal a bekezdéssel, amely arról szól, hogy valójában milyen arcát is mutatta meg Párizs 2024 augusztusában: „Sokat mondó volt a francia elnök nyilatkozata: »Bemutatkozott Franciaország! Megmutatta igazi arcát.« Pontosan így van. Orbán Viktor magyar miniszterelnököt is megkérdezték, mi a véleménye a megnyitóról. »Eddig is tudtuk, milyen Franciaország, de most mindenki számára világossá vált. Bemutatkozott és bemutatta igazi arcát.« Ugyanazt a véleményt nem mindegy, hogy ki mondja. Tanulságos.”
És végül még egy idézet a vezércikkből az olimpia egy másik botránya kapcsán:
„Az Olimpiát szervezőknek arra illene figyelni, hogy férfi ne bokszoljon nővel. Párizsban nem sikerült. Mikor a magyar lány ringbe lépett (én a helyében nem tettem volna) az algériai férfiú ellen, meg voltam győződve, hogy a csarnokban mindenki neki fog szurkolni. Tévedtem. Az algír fiúnak drukkoltak többen. Itt tartunk.”
Juhász Gábor két kolumnás cikkében a sportolás spirituális és földhöz ragadtabb értelmezésének számos szempontjáról értekezik, többek között az alábbi gondolatokkal:
- „Az ókorban egyértelmű volt, hogy a testedzés áldozat, mert az ember úgy fáradozik, mintha dolgozna, de mégse termel. Így ez a munka, az idő az isteneké. Amennyivel hozzájárultak az istenek az ember létéhez, erejéhez, szépségéhez, okosságához, azt ilyenformán is lehet a tiszteletükre viszonozni. A modern gondolkodás szerint aki sportol, az magát kedvteléseinek szenteli, az antik időkben az isteneknek szentelték magukat.”
- „A modern ember az újkori olimpiákon egy darabig próbálkozott az antik szellemiség jegyében megőrizni a sportot, de ahogy már az ókorban is mutatkoztak az elüzletiesedés jelei, mennyivel inkább az istentelen modern világban. A verseny fokozódása miatt a sportolók kiemelt bérezésért egyre jobban hajszolják az eredményeket, a nézők meg két drukkolás között egyre több kilót szednek magukra, bámulják a fantasztikus teljesítményeket, megjegyzik, hogyan lehetett volna még jobban csinálni – és egyre kevesebbet sportolnak. Így teljesül a »magát kedvteléseinek szenteli« értelmezése a sportnak. És ki gondol közben már az istenekre?”
Szórád Ágnes főmunkatárs írása aztán újra arra világít rá, hogy Franciaország, Párizs hogyan mutatta meg magát valójában – a kereszténység, a világ csúfjára, mindez még tükör által homályosan látva is rettenet.
„A hídon furcsa másságú divatbemutató. Kicsapongó Bacchus-ünnep és rítus a javából. Bakkhánsnőkké változtatott pufók meztelenkedő női testek. A Louvre-képtár híres festményalakjai kiléptek a képkeretből, zabolátlan testet öltöttek a megnyitó jeleneteiben. A fennkölt művészetek városa méltósága alá süllyedt.
Párizs dionüszoszi mámorba öltözött. Az olimpiai eszme szégyenében az Olimposzra visszafutott. Maratoni-futás. Holtan összeesett. A francia nemzet dicső nagysága, kultúrája, nemes tradíciói széttépve hevernek. A modern kor istene megmutatta kultuszát. Ne higgyük, hogy csak Párizsban. Itt van körülöttünk ezer alakban. Megérkezett. Nyilvános, drámai nagy bemutatása az olimpiai megnyitó volt…
A záróünnepségre Dionüszosz pihegve megpihent. Kultusza előtt Párizs leborult. Most tán az egész világ jön. Fején szőlőlevelekből font koszorúval elégedetten nyújtózik a gyümölcstálban. Húz egyet boros kupájából, fenékig.
Jól fölkavarodtak a normalitás életmélységei. Mint a Szajna szennyes vize. Csak nézhetjük tehetetlenül (?), hogyan viszi el és gyűri hullámai alá az olimpiai fényes eszmét. Vele együtt sodorva a francia öntudatra büszke népet és néplelket. Valóban ez vagy te, Franciaország?”
Természetesen és teljes joggal az augusztus 20-ai nemzeti ünnep szépségébe rendre belerondító aktuális vadliberális szómenések kritikája sem maradt ki a lapból, Juhász Péter főmunkatárs tűzte tollhegyre a témát „Nehéz lehet H. Miklósként élni…” című publicisztikájában.
A szerző citálja az igazolhatóan sokdiplomás, így akár még tanultnak, értelmesnek is gondolható nevezett balliberális újságíró, Hargitai Miklós (Népszava) augusztus 19-én megosztott (ezen a helyen csakis a viszonyítás végett idézett) silány gondolatát, miszerint: „Augusztus 20-án nem történt semmi, amit ünnepelni lehetne, sem akkor, sem azóta. Talán a fentiekkel is összefügg, hogy bár a mezőny erős, nincs üresebb ünnepe az államunknak augusztus 20-nál. Valamennyi kutatás ezt mutatja: a népnek fogalma sincs, hogy mi lenne az ünnep tárgya, érzelmileg pedig az összes többi jeles naphoz szorosabban kapcsolódik…”
Innentől kezdve viszont inkább a Váci Polgár főmunkatársát idézzük, felvillantatandó, mi is nem történt augusztus 20-án: „Azt nem tudom, kinek van több iskolája, a nagyívű parlamenti hozzászólásokkal bennünket szórakoztató Szabó Tímeának, vagy a cikk szerzőjének, de ha ennyire futja…?
Nem akarok ítélkezni, lehet, hogy hiányzások miatt maradt ki néhány dolog, ezért jelzem, hogy I. Szent Istvánt 1083. augusztus 20-án avatták szentté. Az akkor katolikus ország lakói számára – akik, noha nem jártak piarista gimnáziumba és a Vitéz János katolikus főiskolát sem látogatták * – az épen maradt Szent Jobb a király országépítő munkájának isteni elismerését, megerősítését jelentette.
Ezt az országot ez a gondolat tartotta életben a legnehezebb és a legsötétebb időkben is, pedig volt egy-két H. Miklósunk már… Mi ezt ünnepeljük, és igazán sajnáljuk, hogy ön ünnepelni sem tud…”