Advent legvégén megjelent egy mondhatni nagyon régen várt, így aztán hiánypótlónak számító úgymond helytörténeti kötet, s bizonyára sokan fellapozták-fellapozzák már az ünnepnapokon és a két ünnep közötti csendesebb időszakban Pápay Eszter: Váci hajók című művét.
Helytörténeti jelentőségén túlmutatóan a kötet nosztalgiázásra csábító, szépirodalmi élményt is kínáló kiadvány, hiszen a szerző szépíró, a Váci Költők Baráti Társasága alkotócsoport életre hívója, s ahogy ő maga megfogalmazta: nem törekedett, s a kronológiai dokumentáció hézagossága miatt nem is törekedhetett dátumokkal teletűzdelt múltidézésre, sokkal inkább az események mögötti lényeg, az érzelmi kötődések felvillantását helyezte fókuszba.
A közösségi média utólagos visszajelzései alapján is nagyon örömteli, hangulatos esemény volt a kötet december 22-én tartott ünnepélyes bemutatója, aminek a Rubra étterem adott helyet nagy (újra) találkozásokra is alkalmat kínálva.
„Remek szervezés, jó hangulat és örömteli találkozások kísérték az egész könyvbemutató hangulatát. Jó volt együtt látni a régi sportolókat, edzőket!” – fogalmazott az egyik hozzászóló.
Maga a szerző pedig így fogalmaz egy bekezdésben:
Sokfélék voltunk és vagyunk. Mindannyiunknak megvan a maga története; a maga diadala és persze a maga személyes fájdalma is. Az emlékeink nem feltétlen kompatibilisek
egymással. Mégis van egy közös nyelv, amit mindenki ismer, aki valaha is Vácott kajakozott vagy kenuzott. És ahhoz, hogy értsük egymást, elég akár csak egyetlen szó, egy
félmondat: Nagycsille… Tahi eperföldek… utazás a platón… hozz egy téglát…. Sukár csávó… Péter bá’… megyek a Kakasba…
Bár ezen a nyelven nem is beszélni szoktunk a legtöbbet, hanem érezni…