Fuchs Lehel, sok műfajban „játszó” alkotó akvarell képeiből nyílt kiállítás a napokban a művelődési központ Átrium Galériájában, ahol Koltai-Dietrich Gábor, a MIMK munkatársa a kiállításnyitón elmondta: különösen színvonalas ez az új kiállításuk, amely október végéig látogatható.
A megnyitó bevezetéseként és zárásaként Hárs Róza énekes-gitáros gazdagította két nagyszerű szerzemény ugyancsak nagyszerű előadásával a kiállításnyitót, ezek között pedig Novák Valentin, a kiállító művész költő-író barátja főleg a vízzel feloldott festékhalmok életre keléséről szólt veretes ajánlásában, illetve maga az alkotó a néhány éve Vácra költözött édesanyjának címezte a tárlatot.
Novák Valentin ajánlása a kiállításhoz:
„Fürkész csillogás – Mese Fuchs Lehel képei elé
Csak egy festékmolekula vagyok. Talán zöld. De mindegy is, mert ahogy a többi molekula meséli, akik még tegnap kerültek a képre, s mára egymáshoz, egymásra száradtak, vagy beleszorultak a fehérbe menthetetlenül, ez könnyen megváltozhat. Lehet, kék és sárga voltam kezdetben, mint a mesében, s most átlényegülve, zöldként csalatok. A többi hasonló vagy ugyanolyan társammal egy kör alakú börtönben laktunk, mígnem föl nem oldott minket egy csiklandós, nedves puhaság. Azt mondják a bölcsebbek: ecset a neve.
Szóval ennek az ecsetnek a vizes hegyén repültem új sorsom felé. Aztán odakenődtem a fehér dűnék közé. A dűnék között nyomban tovább folytam sorstársaimmal egy szikes tavacska irányába, ahol másféle molekulák elegyedtek. Éreztem, ahogy a fehér talaj szívna magába, de a kérlelhetetlen hegyi patak vélt célom felé gördített, ha volt célom egyáltalán. Mikor épp belefúltam volna színtársaim közé, hogy valami sötétebb keverékké ázzak össze én is, elcsípett az ecset hegye, s más tájak felé húzott.
Ám mielőtt húzott volna, lendült egyet; számos társam aláhullt a fehér tájékon túli semmibe, én maradtam, hisz erősebben kapaszkodtam. Egy domb tetejét éreztem. De jobban kötődtem az ecsethez, mint a fehérhez. Sokan elmaradtak a laza, oda-odasurlódó száguldásban. Újabb dombot éreztem. Majd völgyben suhantam. Aztán megint egy meredély. Végül rácsapódtam én is valahányadik bucka tetejére. Egy kicsit lejjebb csúsztam, de kevés volt körülöttem a víz, a fehérség magába húzott. Ahogy körbenéztem, hasonló molekulákat láttam. Félig a tátongó pórusok közé szorulva, de volt olyan csoportozat is, amelynek egyik-másik tagja a fehérbe ágyazódott, a többi pedig egymáshoz és hozzájuk ragadva sötétebb tónust adott.
Összességében a mi színünk köszönt vissza. Hasonló a hasonlónak őrül. Meg is nyugodtam valamelyest.
Egyes, sok helyet megjárt molekulák azt mesélték, vannak más színű vidékek is. Pirosas, kékes, szürkés, narancsos dombláncolatok, de sok helyütt megmaradt ez az idegesítő fehér valami, ami el akar emészteni minket, s amit papírnak hív az Isten, aki helyezget minket ide s tova.
Mintha valami forma, alak bontakozott volna ki alattuk. A jobb megfigyelők azt rebesgették, a papíron lévő sok színű folt hasonlít ehhez az Istenhez. A még többet tudó, bölcs molekulatársak pedig a tevékenységet is megnevezték. Isten fest. Isten önmagát festi. Vagy legalábbis egy arcot formáz. Lehet, Isten oldalbordája keletkezik épp alant – tette hozzá a legfilozofikusabb színparány. Általában gyorsan süvítettek át a tájon, csak néha lett tétova az ecsetmozgás, olyankor többet láttak. De sohasem eleget. Biztosan nem véletlen van ez így… A véletlen nem véletlen – mondogattam magamban…
Néha egy fürkész csillogás állapodott meg fölöttem, már súgták is a kiokosodott többiek – ne félj, az egy szem. Isten szeme. Majd nedvességünk, lelkünk, felpárolog hozzá… Elemzi, jó helyen vagyunk-e, megfelel-e az összhatás. Mert nehogy azt higgyem, hogy itt, a papíron rögzített arc festett, zöldes szemében, mily magasztos helyre vetett a szándékolt véletlen!, végső formát nyertem. Még az is lehet, Isten iszonytató tagjai romhalmazzá, galacsinná gyűrnek minket, vagy uram bocsá’ szétszaggatnak, úgyhogy mégis van mitől félnem, de hogy belénk, ránk ken más színeket is az Alkotó, szinte bizonyos… Vagy vizet pöttyent az ecset végével ide, ami felold, és elsodor, aztán felitat valami fura anyaggal… Sokféle praktikát alkalmaz ez az Isten. Kedvence az özönvíz hozzánk mért változata… Eláraszt, felitat, elken és rétegel, összemos, elfolyat, lefolyat, pepecsel és pamacsol, spriccel és lazúroz, derít és sötétít… És mindennek mi isszuk meg a levét…
(- Szó szerint! – replikázott a létbizonytalan színek kórusa.) De tudd, ha a szemet formázod társaiddal, könnyen ki is törölhet, hogy a papír fehérje előcsillanjon, és életre keljen a festett tekintet… Ahhoz már túl régen került ide, torkolták le a bölcselkedőt a még bölcsebbek. Különben is, van itt a környékben két papírfehér tavacska, az lehet a szemragyogás…
Geológus – fényképész – festő – filmes. Mind a négy, mélységesen tisztelve magát az anyagot, amivel dolgozik, legyen riolit tufa, fotó- vagy akvarellpapír, avagy celluloid; hozzájuk fény, víz, festék, no meg súlyos gondolat, szellemi konstrukciót épít, megért és átfogalmaz, szintetizálja a saját látásmódot, amivel hatni akar…
S ha mind a négy egy személyben van jelen az alkotóban? Akkor áll a geológus a domborzat egyik kiemelkedésén. Végig pásztáz a vidéken. Meglesi szerkezetét, meglesi rejtelmeit, erővonalait. Évmilliókat fog át.
S ha tiszteli a földtörténetet, nem tájat alakít, csak elemez, csak kihozza belőle, ami benne van; ami, áttételesen, a papírtájékban és a festőben közös metszet lehet. Akkor áll a fotós a fehér, papírhó-födte világ felett. Neki terra incognita ez a világ, amit megtölt; ezen ürességre álmodja rá belső fotóit, hozva létre a külső és belső valóság áttűnéseit. Akkor áll a festő a hideg papír felett/előtt. Egy akvarell-álom lehetséges bölcsője most a papír. Csak mozdulni kell! A gondolat rebbenése ecsetvonássá változik. És áll a filmes a moccanatlan nyugalom fölött, s érzi, saját belső lendületét kell majd átadja a képnek, mozgásban kell tartania a papírra száradó látványt… Nagyobb illúzió ez, mint maga a film!
Ecset, víz, festék, papír, ecset, festék, papír, víz, ecset, festék – gomolygás. A kívülálló, vagy mesénk apró, sodródó hőse csak véletlen-ösztönös mozgásokat lát, de a kéz, ahogy a papírhoz ér, a véletlen szánt szándékká nemesül. Tenger- és folyóparttá, faárnyékká, női háttá, viharos révbe ért motorcsónakká, földutak szétválásává, háztetőfoltokká, természetben bóklászókká. A finom bambuszerdős, marokkó játékos növényi hálózat és a masszívabb foltok kontrasztja kibillenti a szemlélődőt egyensúlyából. Mintha egy állandó ringásba, egymásba örvénylésbe szédülnénk. Minden bizonytalan, ingoványos; mert aminek lent kell lennie, az kissé megemelkedik, aminek biztosnak kell lennie, mással szervesül, mosódik össze.
Aminek itt vagy ott kell lennie, az összhatás tekintetében itt vagy ott van, de mégsem, mert mintha ezek az akvarellek nekimennének a gravitáció kérlelhetetlenségének. Kövek lebegnek, levelek repesnek a szabadság bódulatában, utak mosódnak el, rögök táncolnak a levegőben, Aurora boreálisként zubog alá a fény az érhálózatként megfolyatott erdőfalat keretezve, önálló életre kelt foltok lebegnek a képmélységben, karcok hasítanak át a szemlélődő tudatán.
Mennyi apró technika, mennyi nehézség, amit eltakar egy könnyed fátyol, egy párafolt, egy lebegés, egy finom ágrácsozat, egy színátmenet. Mindez a tökéletes összhatás érdekében. Olyan az egész, mintha egy varázskertben lépkednénk…
Egy kertben, amire teremtő fuvallatot lehel a művész: maga Fuchs Lehel. Aki életre festette/keltette mesénk színmolekuláját is, a balgát, hogy a kis naiv, társaival egyetemben, elhiggye, a véletlen pöttyinti, keni őket a papírra, s perelhessen a festővel, esetlegesség dolgában…
És nem adja fel! Lépjenek csak oda a női arcképhez! Ha a fülükkel odahajolnak a zöld szem fölé, ezt fogják hallani: keressenek, hátha megtalálnak, olyan zöldes szürke egyéniség vagyok, ha minden igaz! Igen, az egyik papírdűnén ott ragadtam. Véletlenül. Talán engem is meglátnak a többiek között. Ne csak az egészet figyeljék! Engem is! Engem is!
De, ne higgyenek neki! Az akvarell maga a tudatosság. Ahogy a véletlen hegyek sem véletlen gyűrődnek úgy, ahogy… S ahogy a kavicsmorzsa sem kér figyelmet a lánchegység részeként, mint tökéletesre csiszolt egyéniség…
S mielőtt mikroszkóppal, nagyítóval, hallókészülékkel kezdenénk itt körbejárni – a kiállítást gyorsan megnyitom…”