„Abban hiszünk, hogy amit szívből csinálunk, az működni fog” – nyilatkozta a Pesti Műsor 2021/12. számában megjelent interjúban dr. Varga Katalin, a Váci Dunakanyar Színház jelenlegi igazgatója.
Hangzatos kijelentés ugyan, de nélkülöz bármiféle szakmaiságot, vagy azt a tényt, hogy nem üres telken kell építkezniük, hanem jól lerakott alapokat vett át elődjétől. Bár a színház honlapján az épület 1927-től kezdődő történetében a 2012. november és 2020. márciusa közötti eseményeknek egy, azaz egy mondatot szentelnek (A teátrum első igazgatója a kezdetektől Kis Domonkos Márk volt, 2020. március óta a színház ügyvezetője dr. Varga Katalin, művészeti vezetője Molnár Bence.), sokan emlékezhetünk arra a sok évnyi munkára és fejlődéstörténetre, ami a romos, lepusztult épület birtokba vétele valamint a teljes felújítás és a normatív állami támogatást biztosító, kiemelt státusz megszerzése között történt Kis Domonkos Márk vezetésével. A következő nagy mérföldkő – a saját társulat alapítása – előtt, a 2019-es őszi önkormányzati választások azonban más utat szabtak a Váci Dunakanyar Színház történetének.
Mint azt hallhattuk is a 2019-ben hatalomra kerülő balliberális vezetéstől, nem kell Vácra NB1-es színház, elég lesz az NB3-as is. És valóban, ennek a célnak a tükrében sikeresnek könyvelhetik el az elmúlt időszakot!
Csak akkor értetlenül állunk az olyan kijelentések előtt, ami a fent említett interjúban jelent meg: „Mi vagyunk az egyetlen független vidéki színház, így állami támogatás nélkül, kizárólag önkormányzati forrásból működünk, így ha nagyokat álmodunk, még megfontoltabban cselekszünk.” Sokan egyetérthetünk abban, ha önszántukból nem választják az állammal közös fenntartást, ami többlettámogatást jelent, akkor ne elégedetlenkedjenek a szűkebb anyagi lehetőségek miatt, másrészt ne alkossanak rosszindulatú, értelmetlen fogalmakat, mint a „független vidéki színház”. Ide citálhatnánk több olyan kijelentést is az interjúból, amely a szakmaiság teljes hiányát illusztrálja, azonban sajnos nem ez a legelkeserítőbb a kirajzolódó összképben. A távlatok, a szakmai vízió hiánya. Hiányzik a közép és hosszútávú céloknak, annak az útnak a meghatározása, amelyen az új színházvezetés elindulhatott volna. Mert ilyen nincs, csak a kategóriaváltást irányozták elő.
Molnár Bence művészeti vezetővel készült interjúból kiderül, mi a nagy igyekezetük: „igyekszünk minél szélesebb skáláról válogatni a meghívott előadásokat (…)”
Legyünk korrektek és tárgyilagosak, találunk jó előadásokat is a színház kínálatában, különben is egy-egy produkció megítélése bizonyos szint felett szubjektív. Azonban a széles skálát nem az jelenti, hogy szinte az összes előadást az Orlai Produkció biztosítja, ez pedig azt az állítást sem támasztja alá, hogy „a fővárosi, a vidéki valamint a határon túli városok színházaival való szoros együttműködés felépítése” a cél. Gyakorlatilag az Orlai Produkció kihelyezett tagozata lett a Váci Dunakanyar Színház, s hogy ez anyagilag mennyire eredményes, kiderül a 2021-es mérlegből, már ha felkerül a honlapra, nem úgy, mint a 2020-as.
Ugyancsak az egyoldalúságot és műsorkészítési „sajátosságot” jelzi, hogy fél éven belül kétszer kerül sor Lengyel Tamás Kitolás – apanevelés kezdőknek és haladóknak című előadására, úgy, hogy pár héttel a decemberi váci esemény előtt a szomszédos településen, Sződligeten is meghirdették a produkciót.
Azt, hogy a korábbi 8 bérlettípus egy szabadbérletre szűkült, nagyvonalúan a pandémia számlájára írjuk annak ellenére, hogy a 2021/22 évadban megszűntek a korlátozások. Kíváncsian várjuk, hogy milyen jövője lesz a bérletrendszernek. Egy újítás már most látszik: a színházi szokásokkal ellentétben nem évadban, hanem évben gondolkodik a vezetés.
A tervezett előadásszám csökkenését viszont nem lehet igazolni a járvánnyal, különösen a korlátozások megszűnése fényében. Havi 3-5 előadás pedig kevés egy olyan intézménynek, amely már túl van a közönség- és közösségépítés, az út kitaposásának fázisán, pláne, ha hozzáadjuk, hogy egyéb művészeti tevékenységet (pl. színházi nevelés) nem folytat, így leszámítva 2 saját produkció bemutatását, a művelődési központ tevékenységétől sem különül el. Érdekes, hogy a 2019-i májusi képviselő-testületi ülésen még éppen dorgálóan jegyezte meg Kiss Zsolt János képviselő úr az akkori igazgatónak, Kis Domonkos Márknak, hogy ideje lenne a saját társulat létrehozásának, hiszen azért alapították, hogy „önálló társulattal bíró, igazi színház” jöjjön létre, felfrissítve és kibővítve Vác kulturális életét.
Ezzel szemben, most még a saját karakterét is elveszíteni látszik a Váci Dunakanyar Színház, saját műsorfüzetük sincs, a tavaszi előadásokról is egy nagy közös anyagban a Váci Tavasz kiadványban olvashatunk, illetve a városban megjelenő megállítótábláik apró betűs tengerében, már ha valaki felkapja a fejét rá, s nem hajtja vissza ugyanolyan unottan, mint a felhasznált előadásfotó szereplői. Igen, másfajta kreatívot kíván a felület, hogy funkcionáljon, de legalább lehetett spórolni. Úgy, mint a plakátok színházajtóra ragasztgatásával. Nem elegáns, de az itt az NB3-ban nem is lehet cél.
A színház jelenlegi ügyvezetője több helyen is hangoztatta a gazdaságos működtetés mindenek felettiségét, amellyel önmagában nem lehet vitába szállni, viszont a gondolat túlhangsúlyozása kísértetiesen összekapcsolódik a balliberális képlettel: megszorítás, merjünk kicsik lenni. Ez a perspektíva nélküliség még soha nem szült maradandót, s visszataszít abba a langyos állóvízbe, ami az egész város működését jellemzi: „kilóra megvan”.
Dr. Varga Katalin még előnyt is kovácsolna abból, hogy hasonló gazdasági nehézségekkel (fordítunk: tehetetlenséggel) küzdenek a város másik kulturális intézményével, hiszen ez nézete szerint erősíti a partneri együttműködést. Szorosan egyeztetve (fordítunk: csökkentve) a kulturális kínálatot elkerülik, hogy egymás „konkurensei” legyenek. Megint csak az ismerős érzet hasít belénk: „jó ez így, nem kell annyira törekedni, nem kell annyi program, döcög a szekér, nem?”
A Váci Dunakanyar Színház utóbbi két éve példa. Minta, amely élesen megmutatja az unalmas osztrák kisvárosi gondolkodást, még inkább gondolatnélküliségét: aki többet akar, aki agilis és ambiciózus – legyen bármely terület képviselője –, nem talál táptalajt jelenleg Vácon.
Hiszen mi maradt itt stratégia, ötletek, kreativitás, szakmaiság, anyagi és emberi erőforrások helyett? A hit, hogy amit csinálunk, talán működni fog.
Kiemelt kép: Váci Napló