Mindössze pár nap van hátra a választásig, amelyet ugyan minden alkalommal „sorsdöntő” jelzővel illetünk, de azt el kell ismernünk, most valóban óriási a tét. Az Ukrajnában dúló háború, amelynek ki tudja, mikor lesz vége és milyen eredménnyel, megszázszorozta a kockázatot, amely eddig sem volt apró. Vajon továbbra is vízzel locsoljuk a szomszéd égő házát és segítjük az elmenekülőket, vagy benzinnel oltunk tüzet, veszélybe hozva hazánkat is?
Ne ringassunk illúziókat, az ellenzék hiába próbálja csokiba rejtve a keserű tablettát lenyeletni velünk, már sokadjára nyilvánította ki: nem lennének restek belefolyni ebbe az összeütközésbe.
Úgy tesznek, mintha a NATO tagjaként és az Unió részeként kötelességünk lenne állást foglalni. Ilyenről azonban szó sincs: egyenrangú félként, saját döntési jogkörrel rendelkezve érthető indokaink vannak, miért is tartjuk távol magunkat a konfliktustól, amelyről csak a vak nem látja, hogy a nagyhatalmak sakkjátszmája, nem pedig az ékegyszerű „gonosz bántja az ártatlant” mese.
Persze, mint mindent, ezt a témát is átkeretezi az ellenzéki média által felépített narratíva, amely az utóbbi évek során már rutinos csuklómozdulattal igyekszik az érzelmekre hatni, a józan észt pedig sutba dobni. Bármi történik, ezt teszik, így olyan sikereket értek el ebben a módszerben, hogy az egyszeri olvasójuknak már nincs is szükségük az interpretálásukra, kapásból bármilyen pozitív eseményt károgással tudnak övezni.
- Európában nálunk a legolcsóbb a fűtés? „Meg lesz ennek a böjtje” – pötyögik a kellemesen meleg lakásból, hozzátéve – „Putyin szolgái vagyunk”.
- A józan ész, az önérdek, mind csak sallang, sutba kell dobni, merjünk még kisebbek lenni és inkább fagyjunk meg, inkább fizessünk négyszeres árat, csak ne úgy legyen, ahogyan a Zorbánék akarják.
- A kényelemben hátra dőlve, a kis kikerekedett világban, ahol van már munka, van nyaralás és autó, könnyen lehet önsorsrontó álmokat dédelgetni, pukkadásig eltelve a gyűlölettel a kormány iránt.
- „Ennél már csak jobb lehet” – gondolják és ügyet sem vetve a következetes észjárásra, minden előzményre és vészjelzésre úgy reagálnak, mint gyermekek a halál gondolatára: „Ez nem történhet meg velem.” Azt képzelik, hogy az eddig elért eredmények (amelyeket konokul tagadnak is, mert akkor kognitív disszonanciába esnének) majd egy Márki-Zay vezetése alatt megmaradnak.
Rossz hírem van a kedves amnéziásoknak és újonnan ébredőknek: mindent le lehet rombolni, el lehet erodálni. Emlékezzünk csak vissza a Gyurcsány-időszakra: munkanélküliség, folyamatos megszorítások, adóemelések. Ez az, amit a bőrünkön éreztünk, nem azt az elvont és bizonyíthatatlan kijelentést, hogy a „Zorbán lop”.
Ezekkel a kampánymondatokkal nem fogod jóllakatni ám a gyermekedet, nem tudod beváltani majd a Tescoban kenyérre. Nem fogadják el Horvátországban nyaralás idején és az oroszok ettől még nem lesznek restek hadviselő félként ránk tekinteni, amennyiben ellenzéki győzelem esetén majd a fotelharcosok addig hepciáskodnak ész nélkül, hátsójukban marsallbotot érezve támogatásként, mígnem idepörkölnek nekünk. Ezek a langymeleg és kellemesen gyarapodó mai életünkben megfogalmazott vágyképek lufiként fognak kipukkadni, az érzésekből font illúzió szét fog foszlani.
Hiszen a lelke mélyén minden önsorsrontó tudja, hogy lába nem a helyes útra viszi. Nagyon elvakultnak kell lenni ahhoz, hogy a kalandor-ellenzék naponta szélkakasként forgó irányait fenntartás nélkül követhesse valaki.
Az érzés, az érzelem kevés és sosem állja ki a logika és konzekvens gondolkodás próbáját. A liberális média állandó hergelése, iránymutatásai és elhallgatásai elérték, hogy hiszterizálják az arra fogékony honfitársainkat, gyűlöletbe lovallták és ráveszik őket arra, hogy saját érdekeik ellen cselekedjenek.
Nem kell messzire menni, elég a helyi fórumokon körülnézni:
a városházi ezer szálon futó média és trollhadserege egy virágzó és csodás várost rajzol, egy varázsgömbön keresztül láttatja Vácot, miközben a valóság egy lelakott települést mutat, ahol semmi nem épül, semmi nem szépül, kutyasz… és sárral kevert avar alapokon.
A módszerük nagyon könnyű, ugyanakkor taszító és gonosz:
- sértettséget, irigységet generálni az arra fogékonyakban,
- felnagyítani ezt,
- elhallgatni azt,
- nevetségessé tenni az önzetlenséget,
- divatjamúltnak a hazaszeretetet.
- Úgy tenni, mintha a nyugat még ma is a rendszerváltás idejének paradicsomi állapotában létezne, ahová mindenáron tartozni kell.
Az a nyugat, amely napjainkra már belefullad önmagába, jóléte és közbiztonsága egyre rosszabb állapotba kerül. A nyugat, ahol a migránsbandák lehetetlenné teszik egyes negyedekben az életet és ahol nemváltó műtéteket propagálnak gyermekeknek.
Persze ez nem létezik, lehet vihogni rajta, hiszen az ő médiájukban mély csend van, vagy gúnyos kacaj nyomja el a szirénák hangját. Az pedig az őrültséggel határos, ha valaki azt hiszi, majd az összefogósdi kormány nem fog bennünket odadobni mindennek.
Nyilatkozataik és megnyilvánulásaik alapján látható: úgy odavetnek minket az Uniónak, hogy esélyünk sem lesz érdekérvényesítésre,
(amelyet most úgy állítanak be, mintha Orbán csak packázna velük…) és akkor aztán a technokrata bürokraták ellen már nem lesz apelláta, tüntetés meg sztrájk.
Nem kell különösebb jóstehetségnek lenni ahhoz, hogy tudjuk: a Gyurcsány-féle vezetéssel ide minden begyűrűzik, csak a jólét nem. Keserű lesz az ébredés, kedves honfitársaim! Bele fog telni néhány évbe, de akkor majd hiába lesz tüntetés, nem fognak meghajolni a népakarat előtt, mint a jelenlegi kormány, hanem újra beverik a pofánkat, kilövik a szemünket. A legjobb esetben is csak azt kapjuk az arroganciával teletömött vezetésüktől, hogy vállat vonnak és minden fojtogató intézkedést az EU-ra fognak.
Ők mernek nagyon kicsik lenni, nekünk pedig marad egy felperzselt és kifosztott ország, amely az emelkedés után majd a sár mélyére süllyed.
Ne dédelgessünk utópiákat, csak emlékezzünk (vagy kérjünk meg valakit, hogy meséljen nekünk), milyen is volt a 2010-es években: reménytelenség, eladósodás, eltűnt milliárdok, szájzár…
Az elfogultság könnyeit ideje kitörölni a szemekből és az észre hallgatni, hidegen mérlegelni, majd így a szavazófülkébe menni. Félretenni a személyes sértettséget és körülnézni a valóságban, meglátni a realitást, belenézni a hűtőbe és a pénztárcába.
Nem milliárdos álmokat kergetni, hanem a hétköznapok könnyebbségeit átélni. Nem mérgezni az elmét a csapból is ömlő érzelmi terrorral, RTL Klub és társai ragacsos szennyével, szegénységről szőtt mesék hálójába gabalyodni, hanem körülnézni a szupermarketek parkolójában, számot vetni azzal, hogy mennyit gyarapodtunk az utóbbi években. Nem szimpátia alapján dönteni, hanem felelősséggel és úgy, hogy gyermekeinknek is jó legyen.
A létező valóságra és a békére kell voksolni április 3-án, mert ez valóban sorsdöntő szavazás lesz.