Mindannyiunk utcájában él egy-egy Eszti néni, aki az utolsó leheletéig mindig jobban fog hinni a sugalmazott valóságnak, mint a saját szemének. E szegény váci Eszti nénik mindegyiküke a körme szakadtáig ragaszkodik az egykori elhibázott döntéseihez. Az egyik Eszti néni töprengését Gábor Csaba feljegyezte, és most megosztjuk önökkel, hiszen vélhetően kisebb-nagyobb mértékben mindegyikünkben él egy-egy betegeskedő Eszti néni, akinek ezúton is kívánunk mihamarabbi jobbulást!
***
Eszti néni nem szeretett panaszkodni az egészsége miatt, bár érezte magában 73 éves korának minden nyűgét.
– Azért nem rossz a közérzetem – szokta Julikának is mondogatni, akivel összefut néha az utcán. E vasárnap reggel viszont sötéten borult fölé, mint egy viharfelhő, nem bírt nyugtot lelni, csak rótta a sánta köröket a kopogó parkettán. Nyugtalansága megrontotta a hangulatát, már-már attól félt, valami bujkál benne, lehet az a sokat emlegetett COVID, azt mondják az is efféle levertséget okoz. A hasában is olyan érzés, mintha savat nyelt volna…
– Talán csak nem fekély? – futott át az agyán. Valami baj van.
Úgy döntött, holnap délelőtt felhívja a háziorvosát, tanácsot kér tőle. Nyögve leült a konyhaasztalhoz, étvágytalanul szemezve a szelet pirítóssal, amelytől megváltást remélt égő gyomrának. Mivel alapos ember és ideje is bőven van, egyedül él, az unokák meg élik az életüket, van ideje gondolkodni.
– Mit is mondjak a dokinak, hogyan is kezdődött? – morfondírozik, szeret összeszedett lenni, ezért megpróbál visszaemlékezni, mikor is kezdődött ez a diszkomfortérzés.
Hétfőn még egész jól érezte magát, persze a bőréből nem bújt ki. Talán annyi kedvetlenítette csak el, hogy amikor a kisbolt felé tartott, még mindig az a szomorú téli kép fogadta, amely már tavaly ilyenkor is, több centis levélréteg és a lassan rohadó gallyak. Vidám természete révén persze emlékeztette magát arra, hogy nem lehet csak úgy mindenütt rendet rakni, a karakán polgármester asszony pedig tudja a dolgát, ezerszer gördülékenyebb minden, mint amikor az a szégyentelen fideszes diktatúra nyelte a pénzeket tonnaszám…
A keddi nap még tartotta magát, talán akkor ütött be valami kórság…
– Igen – gondolta –, azt hiszem, akkor kezdődött, amikor a lányomtól kapott laptopon a váci hírekben olvastam erről a két jobbikos fiatalemberről. Hogy köpködnek, ha zsidóról olvasnak. Még a mézes kenyér is megkeseredett a számban. Miért okoznak ennyi problémát Ilonkának ezek a kölkök, tudtam, hogy baj lesz ebből, ha ezeket a hátukra veszik… Ilonka nem ezt érdemli, hiszen értünk töri magát éjt-nappallá téve. Büszke vagyok arra, hogy ilyen híres ember a város első számú vezetője.
Jött a szerda, na erre konkrétan emlékszik, fizikoterápiára ment az SZTK-ba. A buszról leszállva legyintette meg egy hőhullám, főként az arcán, meg az az érzés a hasában, mintha egy forró tégla lenne odabenn. Akkor történt ez, amikor megpillantotta a munkagépeket. Hiszen itt semmi nem történik, olvasta annál a jópofa alpolginál, a jóllakott unoka kinézetűnél. De a Matkovich Ilonka is mintha közölt volna ilyesmit. A kormány visszatart minden fillért, nem lesz itt építkezés. De mi ez a lázas tevékenység akkor? Ki tudja, lehet valami fideszes trükk… Biztos csak a kampány.
Csütörtökön már egyre kínzóbban jelentkezett valami szorongás. Még jó, hogy az unokája megmutatta, hogyan működik az internet. Az ilyen előjelek pánikbetegségre utalhatnak. Ettől enyhe szédülés is elővette Eszti nénit és semmit nem segített, hogy a megnyugtatásul keresett melegséget sugárzó helyi hírek helyett már megint csak olyanokat olvasott, hogy mennyit keres a polgármester és az alpolgármester. A nyugdíjára gondolva elmormolt egy csúnya szót az orra alatt, ezekhez képest aztán minden fillér kevés. Ez úgy el is terelte valamennyire más irányba az elméjét, micsoda piszokság ez a tizenharmadik havi nyugdíj, biztosan meg lesz a böjtje, olvasta a telex.hu-n. Fél óra múlva már kicsit könnyebben vette a levegőt, sokat segített ez a cikk, megengedő hangulatában elővette a konyhaszekrényből a konyakot és öntött egy stampedlit. Most már jobb, könnyebb, nem baj, ha Ilonkáék milliót keresnek havonta, azért mégiscsak az utolsó végvár Vác az ilyen emelt nyugdíjjal támadó fideszesek útjában.
Péntek délután… Hiába jöttek a gyerekek, csak egyre emésztőbb feszültség és stressz tört rá. Minden rendben volt mindaddig, míg Laci, a veje, aki valami fideszes alföldi városból jött, meg nem kérdezte, miért néz ki így Vác…?
– Hogy érted Lacikám? – kérdezte meg, miközben valahol hátul az agyában idegesítően kiabált egy sápítozó hang, egyfolytában a „Tudod te azt jól!” felkiáltást ismételgetve. Az udvarias fiatalember elmagyarázta, hogy csak arra utalt, mintha itt az elmúlt pár évben megállt volna az idő. Minden csak kopik, semmi sem fejlődik. Sáros, gazos, hulló vakolatos… Idefelé imádkozott, nehogy tengelytörést kapjon a sorompó után… Nehéz volt elmagyarázni az értetlen férfinak, milyen szűkösek is a keretek, miért is nem virágzik a város.
Este még egy kis konyak megint kellett a lefekvéshez és hogy el tudjon aludni a feltoluló kérdések miatt.
Na és a tegnapi nap. Vásárolni indult reggel a városba. Nem elég, hogy a busz végállomásról a Tizes felé többen is leszólították, pénzért kuncsorogva, de visszafelé a Márvány-téren majdnem kiment a bokája. A sírás határán állt, szatyorral a kezében szégyenszemre fel kellett hívni az unokáját, jöjjön érte, hogy hazavigye. Estére kellett egy kis szíverősítő, úgy érezte, fojtogatja valami.
Eszti néni vasárnap felnyitja a laptopot. Lassan telik meg élettel a használtan kapott masina, szerencse, hogy tárolja az adatokat, nem kell a fészbúk-jelszón fejet törni. Gyorsan pörget.
Megvan. Itt van. A város Matkovich Ilonája végre felemelte pajzsát és harcba indult. Újra vasárnap van. Ismét telik a szív ragyogó reménnyel. Eszti néni megtudta: minden rendben van. hatalmas munkálatok folynak, minden szinten. Iránytűt kapott bizonytalan kezébe, tudja már ki a gonosz. Ilonka egyszerű szavai a szívig hatolnak és mézédesek.
Eszti néni szívéről hatalmas kő hull le. Ez a sok negatív dolog mind fenyegetően hatott rá, de már minden oké. Hogyan is hagyhatta elbizonytalanítani magát a gonosz rezsicsökkentős diktátor lakájaitól?
A Nap kivillant a felhők mögül, a pirítós máris kívánatosabb lett, a derékfájás elmúlt, mosoly gördül az arcra és visszatért az élet a fájó végtagokba. Lehet, táncolni is tudna…
A néni lenyomja a felfelé tartott ujjas jelképet, aztán ír pár jó szót Matkovich Ilonkának, a város megmentőjének:
„KÖSZÖNJÜK ILONA, HOGY ÉRTÜNK DOLGOZOL!!!”