Nagymaroson, 2021. november 26-án családi sírboltba temették Flamich Józsefet, ahogy mindenki hívta, Flamich Öcsit. Az 56-os forradalmárok egyike volt ő, akit nem csak a marosiak, de régiónkban is sokan tiszteltek akkori szerepvállalásáért. Sok váci bajtársa is itt volt a temetésén, dr. Csáki Tibor atya áldásával, Beethoven Egmont-nyitányának felcsendülő, gyönyörű dallamára helyezték örök nyugalomra.
Másodéves egyetemistaként, 21 évesen, október 23-án délelőtt ott volt az egyetemisták budapesti felvonulásán, utána hazament Nagymarosra. Másokkal együtt megalapította a nagymarosi Forradalmi Ifjúsági Tanácsot, aminek az alelnöke lett.
Hogy ne legyen vérontás a szülőhelyén, társaival bement a helyi rendőrőrsre és lefegyverezte a rendőröket – ez csak annyit jelentett, hogy felszólították a rendőröket, hogy adják oda a fegyverüket, akik szó nélkül oda is adták. A kommunisták (községi tanácselnök, párttitkár) lakásán tartott éjszakai házkutatást vezette, ahol ugyancsak fegyvereket kerestek. Továbbá részt vett a főtéren Lenin, Sztálin és más kommunista szerzők könyveinek nyilvános elégetésén. Tüntetést is szervezett, vitte a magyar zászlót, és követelte a tömeggel együtt a ruszkik kivonulását és Kádár vesztét.
1957 márciusában több társával együtt Szobra szállították, ahol többször nagyon megverték, mert nem akarta elismerni az ellene felhozott, koholt vádakat,
majd átszállították őket Kistarcsára, ahol már csak a nagyokat, a papokat, grófokat, csendőröket, katonatiszteket verték sokszor halálra. Több hónapi teljes bizonytalanság után átszállították a Markó utcába, ahol a tárgyalásra várókat őrizték, majd a halálraítélteket kivégezték.
Minden hajnalban 3–4 ember kivégzését hallgatták végig, mert a börtönudvar felőli, túlzsúfolt cellájuk magasan elhelyezett ablakán keresztül hallottak mindent.
Végül két hónap után lezajlott az ő tárgyalása is, ahol a szokásos vád: a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban való tevékeny részvétel miatt egy év és két hónap börtönbüntetésre ítélték első fokon, másodfokon egy évre, melyet addigra már le is töltött. 1958 májusában szabadult.
Szerencséje volt, jó bíróhoz került, jó ügyvédje volt és a marosi kommunisták sem akarták a vérét. Ennyivel megúszta, mások ezért a vádért halálbüntetést is kaptak.
Amikor kikerült a börtönből, nem tudott elhelyezkedni, egy unokatestvére vette magához iparos segédként, a gyárban persze mélyen elhallgatták ’56-os múltját, mert különben nem dolgozhatott volna. Fél év múlva azonban egy „jóakaró” feljelentette, hogy „ellenforradalmár” volt és börtönben is ült, mire kirúgták.
Ezután beiratkozott egy szakmunkásképzőbe és finommechanikai műszerésznek tanult Budapesten, de oda is egy jóakaró segítségével sikerült csak bekerülnie. Málnafelvásárlásból tartotta akkoriban el magát. Elégedettek lehettek a munkájával, mert 1960-ban kiszemelték a letkési szövetkezet alelnökének (persze nagyon kevés fizetéssel), ami a Szokolyai Földműves Szövetkezethez tartozott. Ez utóbbi elnöke tisztában volt politikai múltjával, de a pártkapcsolatai révén el tudta intézni a felvételét, és a pártbizottság kifogását is vissza tudta verni, amely szerint „politikailag megbízhatatlan”.
1963-ban amnesztiát kapott, visszamehetett az egyetemre és levelezőn befejezhette, de utána közgazdászként nem tudott elhelyezkedni.
A váci cementgyárban dolgozott a beruházási osztályon, de mivel nem volt hajlandó belépni a pártba, nagyon kevés volt a fizetése. 1973-ban, amikor a rendszer már enyhült annyira, hogy engedte a maszek világ megjelenését, építőanyag-kereskedést nyitott Nagymaroson és akkortól a saját erejéből már meg tudott élni. Onnan ment nyugdíjba 20 év múlva.
A Kádár-rendszer folyamatosan éreztette vele, hogy a markában tartja, megfigyelték, sokszor nem is titokban. Időről-időre, félévente, évente megjelentek a lakásán és fenyegették.
Amikor már lehetett nyugatra utazni, akkor a család egyik tagjának mindig itthon kellett maradnia, nehogy disszidáljanak.
„Mi, a gyerekei sokat hallottunk aputól a II. világháború utáni történelemről, nem arról, amit az iskolában tanítottak, hanem ami valóban történt. Az 1956-os forradalom szeretetét és tiszteletét belénk égette, akárcsak a becsület, az igazmondás és a helytállás fontosságát.
Utóbbiakat nem szavakkal, hanem a viselkedésével. Elültette bennünk az egészséges kételkedés magját, nem fogadunk el semmit készpénznek, amit mondanak, mielőtt véleményt alkotunk, utánajárunk, nem dőlünk be szólamoknak – mindezt a politikára és az életre is értjük. Belénk ültette a kommunista és az összes életellenes eszmék gyűlöletét” – vallják a gyermekei.
Mosolygós, vidám természetéért, segítőkészségéért mindenki nagyon szerette szülőfalujában, köszönettel és hálával tartozunk áldozatvállalásáért. Személyében Nagymaros és e régió egy nagy formátumú, elkötelezett, hazaszerető, konzervatív honfitársat veszített el. Mozgalmas, teljes életed után nyugodj békében, Öcsi bátyánk!
