Tisztelt Szerkesztőség! Felháborít a baloldal oltásellenes hangulatkeltése, amely hamis adatokat, kígyózó sorokat, összeomló egészségügyet vizionál. Szeretném megosztani Önökkel és a lap olvasóival a személyes pozitív tapasztalatomat.
Ahogy lehetett, regisztráltam az oltásra. A magam részéről megbízom minden immunológus kutatóban, vakcinafejlesztőben, éljen az a világ bármely részén. A természettudomány, különösképpen a fizika elkötelezett tisztelőjeként biztos vagyok abban, hogy egy olyan szellemi épületet épített az emberiség nemzedékről nemzedékre, szellemi tégláról-téglára, amely már nem egy könnyen billenthető meg, így az orvoslás, a gyógyszerfejlesztés, a virológiai kutatások terén is nemzetközileg elfogadott természettudományos metodika van.
Amennyire képben vagyok, jelenleg az összes vakcina ideiglenes engedélyezés alatt áll, hiszen ahhoz valóban rövid volt az idő, hogy teljesen kockázatmenetes ellenszert fejlesszenek ki a kutatók. Kínában ütötte fel a fejét a járvány legelőször, ott vannak relatív legrégebbi tapasztalatok, szovjet-orosz vakcinákat kaptunk gyermekkorunk óta, Nyugat pedig számolatlanul tud pénz áldozni a kutatásokra, úgyhogy mindegyik vakcina mögött áll olyan indok, ami megnyugtató lehet.
Akkor az oltási tapasztalat.
Hallottam háziorvosomtól, hogy sorra oltják a rendelőkben a helyi időseket, a nyolcvanas-kilencvenes korosztállyal kezdték, aki kérte, hogy beoltsák, már mindenki megkapta, immár kétszer is. Volt olyan nyolcvanas korú hölgy, aki nem kérte a felkínált vakcinát, mert nem bízott meg benne, várt a másikra, nem oltották be, most lélegeztetőn van. Mikor kórházba került, azt üzente, hogy ne döntsön senki így. Szintén egy nyolcvanas néni a covidos lányával egy légtérben töltött egy hétvégét, amikor kiderült a gyermekéről, hogy lázas, azonnal elment. A néni már kétszeresen oltott, és egészségesen megúszta ezt a helyzetet.
Én a hatvanas éveim elején járok korban, és csodálkozva kaptam az értesítést, hogy a múlt hétvégén ilyen korán már mehetek oltásra, ha elfogadom a Szputnyik V-t. Nem gondoltam, hogy már az én korosztályom is sorra kerül, megkérdeztem a háziorvosomat, aki azt mondta, ahogy fogynak korban lefelé a regisztráltak, úgy hívják be az embereket.
Amiért is tollat ragadtam, az azért történt, hogy kifejezésre juttassam azt a tiszteletemet, ahogy a váci oltóközpontban, a volt SZTK rendelő valóban lelakott épületében az orvosok, az ápolók, a katonák helytálltak.
Gyakorlatilag a belépéstől a kilépésig 35 perc telt el. Időpontra mentem, a bejáratnál a kinyomtatott papíron regisztráltak, majd a következő ellenőrző pontnál az udvarias katonával pontosítottunk egy-két adatot. Nyolcasával hívtak be a rendelőbe, mindenkinek egy elkerített részben volt egy-egy üres helye. A doktor úr feltett néhány egészségügyi kérdést, majd megkaptuk a védőoltást. (A fiatal orvos egyébként szülész-nőgyógyász, szemmel láthatóan zokszó nélkül végzi ezt a munkát.) Rövid várakozásra volt szükség még egy teremben, hogy az esetleges reakcióra figyelni tudjanak. Kaptam egy oltási könyvet, március 14-i dátummal. Március 16-án pedig a posta meghozta a védettségi igazolványt.
Milyen akadozásról, összeomlásról beszél a baloldal? Ezalatt a 35 perc alatt volt egy kis idő átgondolni azt, hogy micsoda szervezettség kell ehhez, milyen logisztikai átgondoltság és mennyi jóravaló, elszánt ember komoly együttműködése!
Előrelátónak kellett lenni, hogy a vakcinákért élet-halál harc fog folyni a nemzetek között. Látni kellett azt is előre, hogy az anyagi érdekek – legfőképpen az európai – gyártókat elgyengíthetik, nem feltétlenül a nemzetük érdekeit fogják csak nézni az eladások során. Látni kellett azt is, ahogy Európa bánt a magyarsággal a történelem során, ahogy az Unióban is bánik az országunkkal, nem számíthatunk arra, hogy elsők között kapjuk a vakcinákat. Az ifjú padawan, Kurz kancellárnak csak most a napokban tűnt fel, hogy messzemenően nem a nemzetek lélekszámának arányában kapják az oltóanyagot. Ideje korán hát alternatív vakcinagyártókat kellett találni, tárgyalni, lekötni, fizetni, szállítani, tárolni, beosztani, szétosztani, oltási tervet készíteni, oltópontokat felállítani, munkatársakat szervezni és oltani, oltani, oltani, amíg össze nem esnek az orvosok, az ápolók, amíg az írmagját is ki nem irtják ennek az őrült kórnak…
Szerintem ez egy elképesztő teljesítmény! Egy még sosemvolt szakmát kellett pár nap alatt az alapoktól megtanulni, amihez nem voltak, mert nem lehettek egyetemi szemeszterek, vagy egy olyan beadandó dolgozathoz lehet hasonlítani, amihez nincs puska, és még egy este sincs rá, hogy megírja a beesett szemű egyetemista, akinek normál körülmények között, ha van egy estéje és egy jó jegyzete, akkor reggelre képes megtanulni kínaiul.
Két részre szakadt az ország, olyanokra, akik eldöntötték, hogy nem kaphat olyan pofont a magyarság, ami végképp a padlóra küldheti, és beállt a közdelembe, a másik része a kötelekre támaszkodva köpködi be vigyorral az arcán a szotyit a szorítóba, és annak szurkol, hogy minél megalázóbb vereséget szenvedjenek a küzdők. Elkeserítő, de ez most már egészen biztosan, egyre leplezetlenebbül a dőltükre Tökmag Jankók lesnek. Elkötelezett szakemberekről gúnyrajzokat firkálgató, lélektelen fráterek, kákán is csomót kereső, fejhangon sipítozó országházi boszorkák, kamuvideós „államférfinak látszó kiborgok”, Brüsszelbe szakadt, onnan hazájuk ellen áskálódó „elemzők”, oltásellenes balliberális politikusok, akik miután megismerték a Covidot testközelből, vinnyogva rohannak az oltóközpontokba… Ezek köpködik tele a küzdőteret!
Mindeközben hallom Svédországba szakadt hazánkfia panaszát, hogy most töltötte be a hetvenedik életévét, és fogalma nincs arról, hogy mikor kaphat oltást. A bezzeg Svédország!
Azért bátorkodtam leírni mindezt, mert olvastam a lapjukban, hogy büszkén írtak arról, hogy egy nemzet közös sikere az, hogy a beoltottságban a második helyen állunk. Úgy látom, hogy van okunk erre a büszkeségre, s köszönetemet szeretném kifejezni az orvosoknak, az ápolóknak, a politikusoknak, a szállítóknak, a szervezőknek, a programozóknak, és mindenkinek, aki ebben a nagy csatában csak részt vesz, mert saját élményként tapasztaltam meg, hogy milyen az, amikor egy nemzet nem hagyja eltaposni magát.
MF