Mint arról már beszámoltunk, a közelmúltban megjelent egy igazán figyelemre méltó konteó regény – szerzője Molnár J. Péter (alias Miller Jeppe), Vác és a régió egyik legaktívabb, legsokoldalúbb krónikása, médiamunkása, tévéhíradós szerkesztő-riporter, nem mellesleg egyben a Váci Mérték című honlap alapítója, szerkesztője.
„Hajlamos vagyok hinni az összeesküvés elméletekben. No persze nem elvakult konteó hívőként, de érdekel a téma. Olyannyira, hogy gyártottam egy sajátot” – adta hírül saját honlapján könyve megjelenését a szerző, egyben meghatározva a kötet műfaját.
Kiegészítem-pontosítom ezt a műfaji meghatározást: jómagam afféle történelmi tényfeltételező krimi-, riport- kalandregényként élveztem a könyv olvasásának minden pillanatát, percét, óráját.
Az LS, Molnár J. Péter nyilvánvalóan nem utolsó regénye két idősíkon játszódik: a kuruc-korban egy Rákóczi köré font összeesküvés szálai bontakoznak ki, amelynek a jelenben és valószínűleg a jövőben is ható következményei vannak.
A történetmesélés folyamán úgy követik egymást fejezetről fejezetre, alfejezetről alfejezetre az időpontok és a helyszínek, hogy azt nem könnyű követni, ámde – és ez nagyon nagy érdeme a szerzőnek -, nem is lehetetlen, sőt kifejezett lebilincselő és izgalmas, nehéz időről-időre megszakítani az olvasást, még egy-egy egészségügyi szünet kedvéért is. Úgy voltam ezzel, mintha egy kiváló akciófilmet néznék, Molnár J. Péter érzékeny kamerabűvölőként építette fel a regény vázszerkezetét. És ezt a szerkezetet kitűnő adagolásban töltötte meg akciókkal, leíró részletekkel, már-már filozofikus gondolatokkal.
A leírások kapcsán íme egy idézet, Velencéről: ” A város úgy épült rá a tengerre, mintha maga is a része volna. A hatalmas víz pedig olyan természetességgel fogadta be az idegen testet, mintha isteni rendelkezésnek hajtana fejet. Időről időre megrázta magát, jelezve, hogy azért itt még ő az úr, de az együtt töltött évszázadok alatt mégiscsak megszokták egymást.”
Citálok egy, az összeeskövés-elmélet hátterét a politikusok és szaktanácsadóik, lobbistáik indíttatása alapján megvilágító töredéket is: “Ingmellényükkel együtt éhségük is egyre nőtt, simulékonyságból arcátlanságba, arcátlanságból pofátlanságba csúszott a modoruk, kívánalmaik pedig az egeket verdesték.”
Amilyen logikusan szövi a cselekmény szálait, még azt is elhinném a szerzőnek, hogy a pápaválasztásról szóló alfejezetben szándékosan tördeltettek úgy a mondatok, hogy egy kicsit tornáztatni kelljen az agyat az értelmezésükért, mintha titkosírást kellene megfejteni.
„Nem. A kérdés nem ez. Sokkal inkább az, hogy az LS LS marad-e még. És ha nem, akkor hová, miként, és főleg mikor épül be. De ez már egy következő történet lesz” – ez a regény utolsó mondata.
Ígéretnek veszem a szerzőtől, várom tehát a hasonlóan izgalmas folytatást.
Ribáry Zoltán