„Hajlamos vagyok hinni az összeesküvés elméletekben. No persze nem elvakult konteó hívőként, de érdekel a téma. Olyannyira, hogy gyártottam egy sajátot” – adja hírül honlapján első könyve megjelenése kapcsán Vác és a régió egyik legaktívabb, legsokoldalúbb krónikása, médiamunkása, Molnár J. Péter, alias Miller Jeppe.
A regény
A könyv keletkezéstörténetét így foglalja össze a tévéhíradós szerkesztő-riporter, a Váci Mérték című honlap alapítója, szerkesztője:
„A most következő történetet teljes egészében a képzelet szülte. Bár szerepelnek benne valóban élt történelmi alakok, akik valódi és kitalált helyzetekben ábrázolva egyaránt jelen vannak a regény lapjain, az írói fantázia mégis egyfajta hálót szőtt ezen alakok köré.
Az LS sztorijának kiindulópontja, mondhatni az orrom előtt hevert – és ezt szó szerint kell érteni – gyerekkorom óta. Romhányban élek, és itt is nőttem föl. 1710. január 22-én e falu mellett zajlott a Rákóczi-szabadságharc utolsó csatája. Az ütközetben több ezren estek el mind a császári, mind pedig a kuruc oldalon. Maga a fejedelem is részt vett a csatában, és minden valószínűség szerint alig pár száz méternyire anyámék házától volt a főhadiszállása (Persze háromszáz évvel korábban 🙂 ) A szöveg melletti térképen jól látszik a zászló, amely Rákóczit jelöli. Ma nagyjából ott áll szüleim és nagyszüleim háza. Magányos csellengéseim során sokszor fantáziáltam is arról, hogy egyszer szembe jön velem maga a Fejedelem…
Alig lettem 13 éves, amikor a születésnapi bulim délutánján elmentünk a haverokkal a közeli „Bagolyvárhoz”. (Ez egy régi magtár volt, akkor már romos állapotban, ma magánkézben van, és vendégházként rekonstruálták). Az eredeti szándék szerint számháborúzni akartunk, de azt hiszem, tőlem jött az ötlet, hogy inkább próbáljunk meg „régészeti” ásatást végezni. A házunk, és a „Bagolyvár” is az egykori csatamező szélén állt egy kisebb dombon.
Az ötlet egyöntetű sikert aratott, így hazaugrottunk ásókért, kapákért, ecsetekért, meg minden kellékért, amit én olvasmányaim alapján a régészeti ásatásokról összeszedtem magamban, és rövidesen már ott görnyedeztünk egy ígéretesnek látszó, egy munkagép által megkezdett partfal tövében.
Nem kellett hozzá egy óránál több, és megtaláltuk az első koponyát. Aztán a másodikat. Aztán egy lábszár csontot, aztán egy felkar csontot. Már teljesen elborított bennünket a kutatási láz, és nyilván tovább ásunk, ha nem kezd erősen sötétedni. Így abba kellett hagynunk, és eddigi „zsákmányunkkal”, két egykor megboldogult ember koponyájával, és némi csontokkal felpakolva, hazatértünk. Szüleim legnagyobb megrökönyödésére. Persze minden győzködésünk és lelkesedésünk ellenére azonnal vissza kellett vinni a csontokat oda, ahol találtuk őket. Az eset megmaradt gyerekkorunk egyik kalandos emlékének.
Aztán felnőttünk. Jómagam mindig megőriztem rajongásomat a történelem, még inkább Rákóczi Ferenc alakja felé. 2010-ben, a romhányi csata 300. évfordulójára, megjelent egy irodalmi antológia Romhányban. Helyi és ide kötődő történészek, verselők, rajzolók alkotásaival. Én is írtam egy novellát, a címe ez volt: Lélekvándorlás – misztikus rege a kuruc korból. A rövid történet 1710. január 23-án este játszódik, tehát a csata utáni napon. Ez volt az LS gondolatmenetének elindítója.
Ekkor kezdtem egy grandiózusabb, regénnyé formálható ötleten gondolkodni. A kérdés adott volt: hogyan lehet izgalmasan, nem (csak) a történelmi tényekre támaszkodva kitalálni egy sztorit, ami elvarázsol. Ekkor jutott eszembe, hogy – szintén a 300. évforduló kapcsán – Négyesi Lajos alezredes, a hadtudomány phd doktora, csapatával fémkeresőkkel fésülte át a romhányi csata helyszínét, és találtak is néhány figyelemre méltó leletet.
Innen jött az ötlet:
a tervezett regény ne csupán a kuruc korban játszódjon, hanem legyen egy mai szála is. De mi? Ez is szinte magától jött: valakik találjanak valami nagyon fontos régészeti leletet, ami akár meg is változtathatná a korszakról alkotott képet.
Ennek a „valaminek” a mában játszott szerepe határozza meg a „napjainkban” játszódó történet fonalát.
Romhány alapvetően ipari múlttal és jelennel rendelkező település. Több gyár is működött, működik. Adódott tehát a kiinduló helyzet: települjön ide egy tetszőleges, fiktív vállalat gyárcsarnoka, amelynek építésénél találják meg a történet kulcsának számító fontos leletet.
Itt jelzett be a „konteó-csengő”: miért ne lehetne létrehozni egy titkos társaságot, ami az 1710-es romhányi csatának ad egy egészen különleges értelmezést? Ez a bizonyos társaság az LS, amely háromszáz éve „létezik”, és ez tartja lázban hőseimet. De ez már legyen az ő dolguk…
A regény folyamában történelmi tények nem sérülnek, vagyis minden valóban megtörtént esemény igazolható és valódi.
Ám a tényekhez vezető úton gyakorta lesznek olyan kereszteződések, amelyek talán sosem léteztek. Az író szabadsága ez, lényegében nem más, mint játék. Játék az eseményekkel, egykor élt és nem élt alakokkal, akik néha fennakadnak, néha pedig kikandikálnak a valóság hálóján.
Ugyanez igaz a mese azon szálára, ami a jelenben játszódik.
Azok a folyamatok, amiket ábrázolunk, akár valóban létezhetnének, ám a politika, a közélet és a jelenkori történelem e lapokon ábrázolt szereplői egytől egyig kitalált alakok. A valódiság itt csupán egy látszat.
Létező és kitalált színhelyeken, de végső soron mindannyiunk fantáziájának a valósággal határos mezsgyéjén élnek és nem élnek, tehát a szereplők, akik – az író szándéka szerint – néhány önfeledt órára maguk mellé emelik az olvasót.
***
A szerző
A szerző, Molnár J. Péter önvallomása szerint gyerekkora óta abban a meggyőződésben élt, hogy először tanár lesz, azután újságíró, és végül író.
„Az első kettőn túl vagyok, igaz, fordított sorrendben. A harmadik épp most történik velem. Tizennégy éves voltam, amikor egy kockás spirálfüzetbe elkezdtem írni egy regényt. „Füvek között”. Ez volt a címe, és a sztori arról szólt, hogy két magam-korú gyerek, egy fiú és egy lánytestvér arra ébrednek egy kerti szunyókálás után, hogy valamiért összezsugorodtak. Az ő viszontagságos útjukat akartam leírni a füvek között.
Már jól haladtam, a negyedik fejezetbe kezdtem bele (nálam egy fejezet egy spirálfüzet lap volt), amikor a könyvtárban figyelmes lettem egy Delfin-könyvsorozatban megjelent regényre. Tőke Péter írta, és „Óriásvilág” volt a címe. Kinyitottam, és megdöbbenve olvastam benne a saját sztorimat. Akkor és ott dőlt össze bennem a tehetségemről alkotott kép. Amikor tán egy évre rá megláttam a moziban a „Drágám, a kölykök összementek” című filmet, végképp elvesztetettem a hitem az emberiségben :-), és úgy döntöttem, soha nem írok egy sort se.
Aztán mégis újságíró lettem. Előbb, mint tanár. Már a főiskola ideje alatt, azzal párhuzamosan dolgozni kezdtem Egerben. Először a helyi rádiónál, majd pedig a televíziónál. 1997-ben jött a napkeltés Riporter Kerestetik!, ahol döntőbe jutottam, majd ’98-ban a „nagy” tévé, az MTV Híradójának csapatába kerültem. És ennek már húsz esztendeje, vagyis azóta élem Molnár Péter, alias Miller Jeppe sok életét.
Mert közben gyönyörű család vesz körül, akiknek férj/apa vagyok. És – bár a család a legfontosabb küldetés a világon, mégis híradós maradtam. Minden nap egy új életet kezdek, és van, hogy este nem tudom, mit csinálok holnap. De – Dr Jekyll, vagy Mr Hyde – Miller Jeppe folyton leül a számítógéphez, és írni kezd. Ez a sorsa. Aztán, hogy Molnár Péter megengedi-e neki, hogy egyszer abbahagyja, az majd kiderül.
Miller Péter (elnézést a névösszevonásért) kiemelte, hogy könyve – nem spirálfüzet – lapjai a váci Kucsák Könyvkötészet és Nyomda műhelyében köttettek egybe, egyúttal köszönetet mondott a gondos kivitelezésért.
Ribáry Zoltán