Harminc évvel ezelőtt újra szabad választásokon állíthattak vezetőket a települések élére a választópolgárok, Vácott az újonnan választott, huszonhét tagú képviselő-testületbe – a Magyar Demokrata Fórum színeiben – bekerült Hajdú Sándor is, aki később még két ciklusban ugyancsak tagja volt a grémiumnak.
– Hogyan kapcsolódott be a közéletbe annak idején? – kérdeztük Hajdú Sándort, aki – többek között – a Váci Közös Képviselők Klubja elnökeként, a Bíró György és Barátai csoport oszlopos tagjaként ma is aktív szerepet vállal a társadalmi- és közösségi életben.
– A Magyar Demokrata Fórum tagja voltam a kezdetektől, a ’87-es lakiteleki találkozón csak valami tévedés folytán nem vettem részt, de egy évre rá már nem maradtam távol, utána pedig itt a környéken a vezetésemmel, szervezésemmel jöttek létre a különböző helyi szervezetek. Először Verőcén szerveztünk ’88 decemberében egy MDF Dunakanyar Balparti Csoport elnevezésű szervezetet.
Itt kiderült, hogy volt annyi váci csatlakozó, hogy utána, ’89 januárban megalapíthattuk az önálló váci szervezetet is, miközben az alap csoportosulás is megmaradt. Később létrejött önálló szervezet Verőcén is, Nagymaroson is, Szobon nehezen, de például Nagybörzsönyben is, majd Gödön, Dunakeszin, ezeken a helyeken ugyancsak közreműködtem a szervezésben.
Akkor jómagam már tagja voltam a párt országos választmányának, az 1990. áprilisi első szabad országgyűlési választásokon én voltam Katona Tamás kampányfőnöke, aki elnyerte az egyéni parlamenti képviselői mandátumot. Utána kiderült, hogy valamilyen bajok vannak velem, mert tisztújítás következett és akkor engem itt helyben a váci szervezet leváltott az elnökségből, és az őszi önkormányzati választásnak már nem az én vezetésemmel indultunk neki. Mindazonáltal továbbra is hű maradtam a fórumhoz, mindvégig kitartottam, még jó pár évig országos választmányi tag voltam, végül valójában megszűnt fölöttem, mögöttem a formális pártszervezet. Tehát mint aktív MDF-tag kerültem be októberben – listáról – a képviselő-testületbe, mivel az 1-es körzetet egyéniben Csereklye Károly nyerte meg.
– A testület megalakulása után igen fordulatos történet lett a polgármester megválasztása. Erre hogyan emlékszik?
– Az MDF-nek öt rendes tag képviselője lett, aztán egy jelöltet az SZDSZ-el közösen delegálhattunk a grémiumba, illetve volt az SZDSZ-nek is egy olyan jelöltje, akit pedig mi is támogattunk. A helyzet az volt, hogy nekünk volt önálló jelöltünk, ugyanakkor egy valójában szintén hozzánk tartozó aspiráns nem mondott nemet arra, hogy az SZDSZ őt jelölje városvezetőnek. Három fordulós volt a polgármester választás, és hát nagyon érdekesen alakult a történet, így kicsit körülményesen, sok frakciókon belüli és frakciók közötti megbeszélés után sikerült megválasztani a polgármestert Bartos Ferenc személyében.
– Polgármester úr a vele készült interjúnkban kiemelte, hogy ebben a testületben – egy-két kivételtől eltekintve – nem volt jellemző az az egyéni ambíció, hogy valaki csakis politikus legyen, tehát ez legyen a megélhetése, egzisztenciája alapja.
– Ez nehéz is lett volna, hiszen a javadalmazás nem volt olyan mértékű, sőt hát én például még a harmadik képviselői ciklusomban is úgy voltam, hogy folytattam a munkámat a vasútnál, mellette végeztem a képviselői munkát. Az önkormányzati törvény előírta-előírja, hogy a munkahelynek el kell engednie képviselővé választott dolgozóját az önkormányzati feladatai végzésére, és ha kéri, akkor az önkormányzatnak meg kell térítenie a munkaidőből kiesett bért a képviselő foglalkoztatójának.
A munkahelyek miatt ez úgy volt, hogy mi rendre délután kezdtük a testületi üléseket, amelyek aztán sokszor másnap hajnalig eltartottak. Akkori, és azután még több éven át a hivatalban dolgozó munkatársaktól tudom, hogy ez lehetett az eddigi legjobb testület. Na most természetesen itt el kell mondani azt is, hogy ebben benne volt az, hogy mi akkor komolyan hittük azt, amit csinálunk, és komolyan is gondoltuk, és többségünkben fel sem merült az, hogy itt hátsó szándékra törekedjünk, és csak a politikából akarjunk létezni, meggazdagodni. Komoly viták voltak a testületekben, de ez csak a szünetekig tartott, mert amikor kimentünk szünetekre, akkor kötetlenül is el tudtunk beszélgetni egymással, többen elmentek együtt sörözni.
Sajnos azóta ez a hozzáállás, egymáshoz viszonyulás nem jellemző, ez elkezdődött már a negyedik ciklusban, ott már alpári hangnemű megnyilvánulások is voltak, én egy alkalommal fel is szólaltam, mondván hogy ez a hangnem méltatlan egy önkormányzati képviselő-testületben. Legutoljára 2006-ban még szerettem volna bekerülni, de az előző megjegyzésemben vázolt politizálási stílustorzulás miatt utólag egyáltalán nem bánom, hogy nem sikerült, nagy valószínűséggel idejekorán visszaadtam volna a mandátumot. Ott már előfordult, hogy ha valaki olyat mondott, ami egy ellenlábasnak nem tetszett, akkor szinte megállt a kés a levegőben, pattanásig feszült hangulat uralkodott.
– Később már csak kívülről szemlélte az önkormányzat ténykedését. Milyen tapasztalatokat emelne ki?
– 2007-ben a közmeghallgatáson elmondtam a mondandómat, és utána odaszóltam a képviselőknek, hogy most pedig figyeljenek,: felróttam nekik, hogy lehozták a nagypolitikát ebbe a békés kisvárosba, egyre inkább kiderül, hogy sokan felkészületlenül vesznek részt a döntéshozó munkában, borzasztó a stílus. Volt, aki ezt utána kikérte magának, egyikük úgy, hogy „engem maga ne tegezzen”, viszont a jelenlévő hivatali dolgozók közül többen felemelt hüvelykujjal jelezték, milyen jó, hogy szóvá tettem az észrevételeimet. Nálunk ilyen alpári stílus nem volt.
– Térjünk vissza a rendszerváltó testület munkájára, amelyben Ön a Művelődési, Ifjúsági és Sport Bizottság elnöke lett!
– Ez is érdekes történet, mert nekem az egyik fő törekvésem az ügyek társadalmasítása volt, így a bizottság összetételéhez megkerestem intézményvezetőket, hogy delegáljanak külső tagot a testületünkbe, ugyanakkor felkértem három személyt ezen körön kívülről is. A MIS bizottság ülésén aztán a képviselő-testületet reprezentáló tagok meghallgatták ezt a hat embert, kiválasztottunk hármat. Mit adott Isten, a végső döntést meghozó képviselő-testület a MIS-bizottságból kisöpörte az általunk jelölt külső tagokat, és másokat választott.
Ekkor felálltam, hogy akkor tessék választani egy új bizottsági elnököt, mert én lemondok, ugyanis álláspontom szerint ez az alulról építkező demokrácia elvének megcsúfolása. Jellemző, hogy ez nem lett hír, a sajtó nem volt érzékeny az ilyen üzenet értékű lépésekre. Hiszen mi hír, ha az nem, hogy egy újjáépülő rendszerben fél év után ilyen visszalépés történik.
– Ezt olybá vehetjük, hogy önnek különösen fontos volt, hogy a testület egy nyelvet beszéljen a választókkal.
– Egy rendelet jogászi nyelven megfogalmazva a közember számára sokszor értelmezhetetlen vagy legalábbis kevésbé érthető, én viszont erre nagyon figyeltem, és ezt a jegyző és a hivatal dolgozói is akceptálták. Ez adódhatott a mi kezdeti lelkesedésünkből, vagy ha úgy tetszik naivitásunkból is, hiszen azt gondoltuk, hogy ennek így kell lennie. Na most azóta eltelt harminc év és hát ma teljesen mások a viszonyok, más a hozzáállás. Tanácskozási joggal hivatalból meghívót kapok bizottsági ülésekre az egyesület révén és jobb híján, mint elnök el is járok, és most teljesen más a helyzet. Itt gyakorlatilag megítélésem szerint teljesen felesleges bizottsági üléseket tartani, mert egyrészt az előterjesztők nagy része meg sem jelenik, nincs kinek kérdést feltenni, nem érzem azt, hogy a hivatalos bizottsági tagok mindegyike elolvassa egyáltalán az előterjesztéseket, tehát mostanában nincs mit megvitatni.
Hanem elhangzik, hogy ilyen és ilyen határozati javaslat van, van-e hozzászólás, és ha nincs, akkor szavaznak. Tehát csak szavazások vannak. A bizottsági ülésekre mostanában igaz, hogy ott már nincs érdemleges párbeszéd, javítás, de nem csak a legújabb önkormányzat alatt van így, hanem az előző ciklusokra is igaz volt ez. Csak igennel vagy nemmel való szavazás volt és van, szavazógépként működnek a bizottságok.
A mi időnkben ezzel szemben adott esetben teljesen újrafogalmaztunk határozati javaslatokat, megváltoztattunk hivatali előterjesztéseket. Most az van tapasztalataim szerint, hogy haladjunk, hadd menjen mindenki mielőbb egyéb dolgaira. Egyébként korábban az is az én javaslatomra került be az SZMSZ-be, hogy a lakásbérlőket, társasházi lakástulajdonosokat érintő kérdésekkel, előterjesztésekkel foglalkozó ülésekre meg kell hívni az érdekképviselőket. Ezzel szemben most a különböző lakásügyi kérdéseket berakják zárt ülésre, és döntenek minden külső kontroll nélkül.
– Mit tart személyesen a legfontosabb eredménynek az első szabad önkormányzati ciklusból, illetve a későbbi képviselői időszakából?
– Ahol én tevékenykedtem, az a MIS bizottság volt. Annak különösen örvendek utólag is, hogy az én javaslatomra terjesztette elő a bizottság, a testület pedig elfogadta, hogy kulturális és sportesemények támogatására, jutalmazásokra félretett pénzre pályázni lehessen. A későbbiek folyamán is így ment ez, a költségvetésben mindig volt félretett pénz arra, hogy a konkrét, költségvetési soron szereplő támogatásokon kívül is forráshoz juthassanak a klubok, kulturális egyesületek.
Ma ezzel szemben nem hogy soron történő támogatás nincs, de pályázási lehetőség sem adódik, ez pedig sok értékteremtő közösségnek létkérdés lenne. A másik fő eredményként kiemelem, hogy az ügyrendi bizottságban minden előterjesztést alaposan felülvizsgáltunk, úgy, hogy közben az értelemzavaró, túl hivatalnoki stílusú megfogalmazásokat igyekeztünk köznyelvi formába önteni, sőt én magam a jegyzővel is összeültem még külön egyeztetésre.
Ezt azért emelem ki, mert egy-egy rendelet megfogalmazása sokszor annyira hivatali nyelvű, hogy azt nagyon nehéz értelmezni egy kívülállónak, a választópolgárok nagy részének. A rendeletek nem a hivatali dolgozóknak szólnak, hanem a lakosságnak. Úgy voltam vele, hogy ha én megértek egy előterjesztést, akkor azt mindenki más is megértheti, ha nekem gondom van vele, akkor viszont ott egyszerűsíteni kell a szövegezésen. Többször előfordult, hogy engem jelöltek ki a városvezetők jegyzőkönyv hitelesítőnek, akkor még írógépes korszak volt, én tényleg értelmeztem a leírtakat, és a lényeget emeltük ki a hitelesített változatban.
Nagyberuházások kapcsán Bartos Ferenchez hasonlóan én is kiemelem, hogy amikor a DCM a földterületért fizetett a városnak, akkor a polgármester kezdeményezésére ezt nem tettük be abba a keretbe, ami az önkormányzat működésére szolgál, hanem elkülönítettük megpántlikázva, sportcsarnok építésére. Véleményem szerint azóta is ez a város legnagyobb jelentőségű fejlesztése. A másik két ciklusomban elindítottam egy akciót, hogy legyen a városban Kossuth-szobor, emlékmű, 99-ben azt kértem a képviselőtársaktól, hogy évente egy havi tiszteletdíjunkat ajánljuk fel erre a célra. Nyolc éven keresztül én rendre befizettem, de rajtam kívül senki más nem tette ezt meg, mondhatni, hogy saját magam mögött álltam sorban, illetve az utolsó évben volt még egy csatlakozó képviselőtárs támogatóként, dr. Molnár Lajos.
Kossuth szeptember 19-i születésnapja évfordulójához kapcsolódóan minden évben elmondtam, hogy ezzel adósak vagyunk. Végül lett szobor, de úgy, hogy az egykor a művelődési házzal szemben álló Dózsa-szobor alkotója reklamálta alkotása elhanyagoltságát, és felajánlotta, hogy hajlandó visszavenni a szobrot és helyette alkotni valami mást a városnak. Nos, így lett a Kossuth téri szobor. Végül én leplezhettem le ezt az alkotást, ami nagy megtiszteltetés volt.
Azóta itt van a március 15-ei városi ünnepségek toborzó eseménye. De a forradalom kapcsán hadd említsem még meg a váci csata hagyományőrző eseményének kezdeményezését is, tevékeny szerepet vállaltam abban, hogy Vácra kerültek a megemlékezés kapcsán a huszárok, nagy örömöm, hogy április 8-a itteni hősei bekerültek a helyi üdvtörténetbe. Az is az én ötletem volt, hogy az ünnepeket is társadalmasítsuk, kérjük fel az intézményeket a megemlékezések programjának összeállítására.
Március 15-e programját szervezte a művelődési központ, április 8-át a Madách Kör, augusztus 20-a eseményét a Váci Városvédők és Városszépítők Egyesülete, október 23-a programsorozatát pedig a Váci Reménység Egyesület, pont azért, hogy ne egy kaptafára menjenek ezek az ünnepek. Fontos persze az önkormányzat támogatása, de a szervezés hadd kerüljön már nagyobb körbe. Sajnálom, hogy az ünnepeink politikailag megosztottak. ’89-től húsz évig szerveztem a Magyar Kultúra Napja helyi megemlékezését, néhányan kezdtük ezt az MDF-en belül és az első három évben még a programot is mi állítottuk össze.
1993-ban tettem egy kísérletet, hogy megpróbáljuk felkérni a középiskolákat a közreműködésre. Itt nagyon lényeges a Kodály Zoltántól vett mottó, ami azóta is megmaradt, és így szól: „Ne legyen kultúra magyarság, s magyarság kultúra nélkül”, illetve kérésünk volt, hogy próbálják meg beilleszteni a műsorba Berzsenyi Magyarokhoz című versét, ami úgy kezdődik, hogy: „Romlásnak indult hajdan erős magyar…”
Ezt az általunk felkért intézmények mind szépen megoldották. Éveken át elmentem a műsorpróbákra, esetleg javaslatokat is tettem, majd saját pénzen köszönő okleveleket készíttettem, tortákat adtam ajándékba a közreműködőknek. Talán a harmadik ciklusban volt az, hogy az önkormányzattal megismertettem Szalay Katalin kódexírót, s kezdeményezésemre az akkori művelődési bizottság elfogadta, hogy a városi díjak oklevelei olyan nívósak legyenek, mintha a kitüntetettek pénzjutalomban részesülnének. Javasoltam, hogy a kódexíróval írattassuk meg ezeket az okleveleket, és azóta ez így is megy, sőt Lábai László polgármester annak idején megcsináltatta a művésszel Vác város történetét, és ez a mostani MADI kiállítás előtt kint volt a folyosón üveg alatt.
A szöveget Horváth Ferenc, a levéltár igazgatója adta, a kódexíró pedig elkészítette a cizellált lapokat, rajzokkal. Azon kívül, amikor létrejött a Vác Város Művelődéséért díj, az első elismerések átadása után pályázatot írtunk ki, hogy a művészek alkossanak egy száz milliméteres plakett tervet, azóta az ezen pályázaton győztes terv alapján készülő plakettet vehetik át a díjazottak. Ezen díj elkészítésében fontos szerepet vállalt az Arcus is.
– A folytatásban is sok programban szerepet vállalt és vállal, közéleti aktivitását nem veszítette el.
– Az egykori képviselő-társam, Bíró György vezette-szervezte baráti társaság tagja vagyok magam is, kezdetektől közreműködök a Mikulás futás, a Fut a Vác programok szervezésében, a Föld napi Naszály túrán túravezetőként segítek, azóta bejött újabb programként az óvodások Gyadai-réti kalandprogramja, ott is várt, elvárt, kikövetelt túravezető vagyok.
2010-ben felvállaltam prof. Gánti Tibor emlékére szervezett túrák vezetését a nagymarosi kilátóhoz.
Rendszeresen ellátogatok Erdélybe, van, hogy egy évben többször is megyek, a csíksomlyói búcsúban több mint negyvenszer voltam.
Tavaly voltam a nyeregben a Szentatya látogatásakor és a búcsú alkalmával is. Sőt egyszer felvállaltam egy akciót, hogy Székelyudvarhely testvérvárosunkban sorra felvettem a személyes kapcsolatot az iskolákkal, kórusokkal és ajánlottam nekik, hogy ilyen közösségi szinten is mélyítsék el a váci kapcsolatot, idehaza is elmentem az iskolákba, kórusokhoz, hiszen az kell legyen a cél, hogy egy-egy ilyen partnerkapcsolat ne maradjon hivatali szinten, hanem minél inkább elmélyüljön. Mert az még nem élő kapcsolat, ha egy-egy önkormányzati delegáció elmegy a testvértelepülés valamilyen kiemelkedő eseményére. Itt ráadásul nincs nyelvi probléma. Idehaza sok helyről azt kaptam válasznak, hogy hát erre sajnos nincs pénz. Persze kell anyagi áldozat a kapcsolatépítéshez, de itt nyilvánvalóan arról lehet szó, hogy leginkább az ezzel járó pluszmunka nem esik jól sokaknak.
Az egyik váci oktatási intézménynek ugyanakkor Szeredában van testvériskolája, ez egy aktív, lelkes pedagóguson múlik, pénz, támogatás mindig jön valahonnan. Például amikor tagja voltam a megyei önkormányzat kulturális bizottságának, akkor láttam, hogy bizony van forrás ilyen programokra. Hivatalos delegációt vezetni egyszer voltam, nem sírok érte.
A 2004. december 5-ei népszavazás előtt a testületi ülésen felszólaltam, kifejezve reményemet, hogy talán mindenki érzi a súlyát a kezdeményezésnek, és helyén lesz a szíve. Majd a referendumot követő ülésen újra megszólaltam és mondtam, hogy engem ismernek odakint, tudják, hogy hova tartozom, mit gondolok az össznemzeti, határokon átívelő nemzeti együvé tartozásról, csak nem tudom, hogy fogom elviselni, amit egy azóta elhunyt pap barátom mondott.
Ő így fogalmazott: mi tőletek még egy pohár vizet sem kérhetünk, mert azt is megtagadjátok tőlünk. Ez nagyon súlyos vád, de igaz, most is azt mondom, szégyellje magát mindenki, aki ellenkampányt folytatott, sajnos itt Vácott is voltak ilyenek.
Számoljanak el a lelkiismeretükkel, főnek annak fényében, hogy most meg a migránsok beözönlését nem tartanák gondnak. Pedig nem közvetlenül a kettős állampolgárság eldöntéséről volt szó, csak arról, hogy egyáltalán foglalkozzon a kérdéssel a Parlament. Ebben az évben felajánlottam a tusnádfürdői egyházközségnek, hogy szívesen megajándékoznám őket valamivel, végül egy templomi zászló lett az adomány, amit könnyen elvihetnek magukkal mondjuk a csíksomlyói búcsú zarándoklatára.
2005-ben elvittem nekik az útmutatásuk alapján díszített zászlót, azóta ezzel zarándokolnak a tusnádfürdői hívek. Ugyancsak ekkortól vállaltam, hogy Ipolyság testvérvárosunkba rendszeresen juttatok hazai folyóiratokat a múzeum egyesületnek, elő is fizetek részükre a Rubikonra, de viszek mindig Váci Polgárt is. Nagy megtiszteltetés, hogy elnyertem a városnak a mi Pro Urbe díjunknak megfelelő elismerését.
- ***
Előzmények:
1986. április 8. Kezdeményezésemre a Madách-kör szervezésében megemlékezés az 1849. évi áprilisi váci csatáról. Azóta hagyománnyá lett a program.
1988. Madách-kör megalapítása, elhíresült „Csóri esttel”, a Tiszatáj betiltásának részese volt ez a rendezvény. 1988. június 27. Tüntetés az erdélyi (romániai) falurombolás ellen, én mondtam a jelszavakat, amelyeket aztán együtt ismételt a tömeg.
1989. június 16. Nagy Imre és mártírtársai újratemetése – Vácról egy tíz fős MDF-es rendezőgárda vett részt vezetésemmel; Tüntetés (felvonulás Kismaros – Nagymaros) és konferencia Nagymaroson a vízlépcső ellen. A konferenciát én szerveztem, előadott többek között Für Lajos; Művelődési táborok hazai és külföldi (Csehszlovákia, Ghimes) helyszíneken, (1988. nyara Szárszó, a 43-as Szárszói Találkozó 45. évfordulóján. Egybeesett a pártfőtitkár, Grósz Károly aradi látogatásával); 1989. március 15. Budapest, felvonulás, a TV székház elfoglalása, Csengey Dénes beszédével, a 12 pont felolvasásával)
Jurta színházi konferenciák, rendezőként vettem részt.
1989. szeptember 1. A II. világháború kitörésének 50. évfordulója, kopjafa állítás Vácott az alsóvárosi temetőben a II. világháborúban elesett váci áldozatok emlékére. Azóta is minden évben megemlékezést tartunk itt.
1990. február 18. Munkásfórum a művelődési házban, előadó volt többek között Csurka István, az eseményről hangfelvétel készült.
Ribáry Zoltán