Rendhagyóan alakult a Credo-házban a „Hit és hivatás” című beszélgetősorozat legutóbbi eseménye: a meghívott vendég, Süveges Gergő korábbi televíziós, jelenleg főképp rádiós szerkesztő-műsorvezető nem tudott személyesen eljönni, ám skype-kapcsolattal mégis kérdezni tudta őt a közönség előtt Jákfalvy Kata házigazda, műsorvezető.
A beszélgetés során szó esett gyermekkori és felnőttkori hitről, templomi közösségről, házasságról, apaságról négy gyermekkel, televíziós-rádiós hivatásának történetéről, a segítség, az adni vágyás öröméről, az egyház iránti személyes felelősségvállalásról.
Visszatekintve az időben Süveges Gergő úgy fogalmazott: nagyon hálás a szüleinek azért is, hogy megismertették a vallásosság formáival, szavai szerint ez a legtöbb, amit egy szülő a gyerekéért tehet ezen a téren, hiszen mindenki csak személyesen juthat el a hitre.
– Istennek gyerekei vannak, unokái nincsenek, mi közösséget tudunk kínálni a gyermekeinknek, támogató családi hátteret biztosíthatunk nekik, segíthetünk megismerni az alapokat, átadhatunk tapasztalatokat, útmutatást a közösség kereséshez – fogalmazott a közismert médiamunkás.
Jákfalvy Kata kérdésére válaszolva elmondta: a legmeghatározóbb, sorsfordító, töltekező élményeit kamaszként, ifjú korában nem annyira az iskolában szerezte, hanem sokkal inkább a Szent Imre plébánia kortárs közösségeiben.
– Életünk során adunk és kapunk, fiatalként a szellemi-lelki konzervgyűjtés időszakát éljük, gyűjtjük az élményeket, tapasztalatokat, építjük a kapcsolatainkat. Hálás vagyok azért, hogy én akkor ezt a plébánia berkeiben élhettem meg, inspirációkat, akkori és máig tartó barátságokat köszönhetek a közösségeknek, amelyekben feltehettük kérdéseinket, felhozhattuk kételyeinket és együtt kereshettünk válaszokat. Valahogy így töltődött meg az a csomag, amivel a felnőtt korba, a házasságba érkeztem – említette Süveges Gergő.
Mint mondta, a boldog házasságnak nincs titkos receptje, legalábbis ő nem tud ilyet.
– Húsz éve vagyunk házasok, egy iskolába jártunk gimnazistaként, egy évfolyam különbséggel. De aztán igazán a plébánia különböző ifjúsági alkalmain ismertük meg jobban egymást. 1995. december 19-én fogtuk meg először egymás kezét, 2000-ben házasodtunk, azóta visszük közösen a csomagjainkat. Olyan értelemben biztosan nem lehet tanulni a házasságot, hogy nincsenek hozzá konkrét tankönyvek, bár sok jó könyv van, amelyekből sokféle inspirációt lehet meríteni. Egymástól, más házaspároktól viszont nagyon sokat tanulhatunk. Ám leginkább saját magunkat kell tanulnunk, hiszen ahhoz, hogy társai tudjunk lenni egymásnak, tisztában kell lennünk a saját inspirációinkkal, ahogy egyre korosodunk egyre nagyobb a csomagunk, ezen csomagjaink tartalmát kell megosztanunk egymással. Az esküvő nem a vége, hanem értelemszerűen a kezdete valaminek, egy, a korábbitól sokban különböző életnek, ami csak akkor lehet harmonikus, ha őszinték vagyunk, elfogadók, együttműködők, önmérséklők, önzetlenek. Édesapám azt szokta mondani és ezt én is megerősíthetem, hogy egy házasságot egyedül is bárki elronthat, de jól megélni csak együtt, összefogva lehetséges – fogalmazott a házastársi létről.
A gyereknevelés kapcsán pedig azt emelte ki, hogy egy szülő legnagyobb ajándéka az lehet a fiának, lányának, ha folyamatosan, állhatatosan jelen van az életükben, kíváncsi rájuk, meghallgatja őket, elbeszélget velük, igyekszik minél több közös élményt ajándékozni a családnak.
– Mi tudatosan így próbáltunk, próbálunk élni a gyerekeinkkel, ami hatosban azért bizony nem könnyű feladat. Azt tapasztaljuk, hogy nagyon fontos rendszert adni a mindennapoknak, amihez elengedhetetlen kellék a naptár, nálunk mindenkinek van egy saját színe a lapokon, és van egy közös színünk, ezzel jelöljük a teljes létszámú alkalmakat. Illetve Margittal arra is törekszünk, hogy csak magunkra, kettőnkre ugyancsak legyen időnk, mondjuk arra, hogy sétáljunk egy jót a környékünkön vagy csak leüljünk a kanapéra, egymásra nézzünk és beszélgessünk, rákérdezzünk egymás dolgaira. Nagyon könnyű elhagyni ezeket a közös pillanatokat, de amint elkezdenek ilyen értelemben távolodni egymástól a házastársak, exponenciálisan nőhet a konfliktusok, viták száma, tehát nem szabad ezt elhanyagolni – emelte ki Süveges Gergő.
Kenyérkereső munkája kapcsán felidézte, hogy annak idején, már házas emberként, tehát viszonylag késleltetve találta meg a feladat, éspedig egy egyetemi évfolyamtársa, barátja közvetítésével, aki felhívta a figyelmét egy felhívásra: munkatársakat kerestek tévés műsorvezetőnek a Duna csatornánál.
– Az elmúlt csaknem két évtizedben nagyon sokféle műsorban közreműködhettem, a híradós műsorvezetéstől kezdve a vetélkedőkön át a családi magazinokig, és manapság is így van ez, a műfaji változatosság pedig gyönyörködtet, tehát nem lohad a lelkesedésem a hivatásomban.
Ugyanakkor nagyon fontos, hogy Margittal együtt van közös feladatunk, közös ügyünk is, különböző kis csoportoknak segítünk a közösségépítésben, közösségfejlődésben egy nekünk nagyon tetsző eszközrendszer alkalmazásával. Nem tudjuk kívülről megmondani a receptet senkiknek, igyekszünk velük együtt feltárni az erősségeiket, gyengeségeiket, beszélgetni a megoldási lehetőségekről, hiszen sokszor nem megy ez önerőből egy-egy közösségben, szükség lehet külső szempontokra, kívülről jövő kérdésekre, ötletekre – mondta a szerkesztő – műsorvezető hivatása, feladatai kapcsán.
Természetesen szóba került a könyvírás is, ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy eddigi két önálló, apás kötete úgy született, hogy a történeteik megírásával is igyekezett harcba szállni a felejtés ellen. Nagy rácsodálkozásaik vannak a gyerekeikkel, hogy mi mindent éltek meg közösen, az pedig hab a tortán, hogy a sztorik másokat is szórakoztatnak.
– Hosszabb szünet után hamarosan elkészül egy újabb könyv, ebben is lesz számos történet, de az apaság megélésével kapcsolatos tapasztalataimról, érzéseimről is szót ejtek, sőt, most már inkább ezen lesz a hangsúly – árulta el zárásként Süveges Gergő.
Egy hallgató kérdésére válaszolva megfogalmazta még meglátását azzal kapcsolatban is, milyen lesz a jövő egyháza, az egyház jövője, fenyegető-e, hogy áruházak lesznek a templomokból.
– Ez rajtunk, az egyház tagjain múlik. Nem a papokon, nem a püspökeinken, érsekeken, bíborosokon, hanem rajtunk. Ideje lenne komolyan venni azt az alapigazságot, hogy az egyház mi vagyunk. Rá kell ébrednünk arra, hogy ez a mi ügyünk, ezzel nekünk dolgunk van. Csak a padban üldögélve, az alapvonalról nézelődve nem megy ez. A tevőleges részvétel megnyilvánulhat akár abban, hogy mondjuk szóba elegyedünk a templomban látott más hívekkel, esetleg jelentkezünk felolvasásra, netán bekapcsolódunk a kisközösségek építésébe, vezetésébe – fogalmazott biztató búcsúszóként.
Ribáry Zoltán
Kiemelt kép: Credo-ház