A hónapok óta valódi sikerek, eredmények és valós történések nélküli városkánkban bombaként robbant a hír, amikor újra önnön hatása alá kerülő Matkovich Ilona bejelentette, hogy „a szabadságzászló ismét régi helyén, régi pompájában lobog a Duna-parton. A meglehetősen rossz állapotú, hosszú éveken át elhanyagolt tartórudat tavasz végén szállíttatta el az önkormányzat. A felújítás a tervezett határidőre, az államalapítás ünnepének előkészületeként megvalósult.”
Az egyik, folytonosan a városháza alá dolgozó lap még rátett egy lapáttal a propaganda-kazán lobogó tüzére: „A korábbi városvezetés hosszú időn át nem tett semmit az ügyben. Az új polgármester azonban már kevesebb, mint fél évvel hivatalba lépését követően a tettek mezejére lépett. (…) A polgármester kevesebb, mint egy év alatt oldotta meg azt, amit a Fidesz évek alatt nem tudott!”
Matkovich Ilona egyik ünnepi posztjában patetikus tónusban így fogalmazott: „Számomra egészen különleges volt az augusztus 20-i városi megemlékezés. Az ünnepi szónok beszéde alatt volt nevetés és könnyek, a kitüntetések átadását hangos ováció kísérte, s volt alkalmi kóruséneklés is. Szeretet, elfogadás, közösségépítés. Ez járt a fejemben végig. Ennél többet nem is nyújthat egy ünnep.”
… nevetés, könnyek, ováció, szeretet, elfogadás, közösségépítés, egy örökkön-örökké a tettek mezején járó városvezető arcéle, akinek minden gondolata csak a rábízottak körül forog, régi pompájában lengedez immár a szabadság zászlaja a Duna-parti hűs szélben, a tehetetlenség évei után, íme a személyében megmutatkozó, városépítő, friss, teremtő erő…
Szemmel láthatóan, ahogy csökken a valós cselekedetek száma, úgy erősít rá a városházi agitációs-propagandagépezet. Plasztikusan megragadható volt ez a jelenség, ahogy a városháza kommunikált a maga augusztus 20-a utáni ön- és polgármester-fényező helyi sajtójában.
Lássuk, mi is történt?
47 évig tartó szovjet katonai megszállás után Viktor Silov altábornagy személyében volt az az utolsó szovjet katona, aki a megszálló Vörös Hadsereg tagjaként Záhonynál utoljára elhagyta Magyarország területét. Ennek emlékére az Országgyűlés a 2001. évi XVII. törvényben nemzeti emléknappá nyilvánította június 19. napját, s ehhez kötődően június utolsó szombatja lett a magyar szabadság napja. A váci városvédők, hazafiak, konzervatívok rendszeresen megemlékeztek a napon a Duna-parti zászlónál. Szalay Ákos egyik emelkedett beszéde itt olvasható.
Igyekeztünk utánajárni, de nem leltünk annak a nyomára, hogy Matkovich Ilonát ezen ünnepségek közelében bárki valaha is látta volna. Nyilván a szocialista és liberális értelmiségi barátaival a Váci Szalonban építgetett karrierje elvihette a figyelmét ezekről a hazafias eseményekről.
Mára viszont, ahogy azt a szivárvány színeinek ősi jelentését elorzó LMBTQ-eszme képviselői teszik, Matkovich Ilona is most szimbolikusan rátette egy olyan jelképre a kezét, amelyhez végül szellemi értelemben semmi köze nincs.
Úgy tartott megemlékezést Moys Csaba a legutóbbi szabadság-napon, hogy fogalma sem volt arról, hogy hová vihették el a zászlótartó rudat és a zászlót. A Váci Polgárban is megjelent beszédében szóvá is tette ezt: „29 évig a szabadságzászló a helyén lengett. Mára azonban eltűnt.(…) Bízzunk benne, hogy harmincadik évre visszakerül a szabadságzászló!”
Az egyik probléma tehát az volt e zászlójavítással, hogy a szabadságzászló alatt rendszeresen összegyűlőkkel a város jelenlegi polgármestere – aki eddig túl sok érdeklődést nem mutatott a szovjet csapatok kivonulása évi ünnepeknek – „elfelejtette” értesíteni azokat, akiknek ez 30 esztendeje rendkívül fontos volt.
Kérdezzük tehát, hogy egyébként nem a regnáló polgármesternek kell az ilyen feladatok megoldásán dolgoznia?
