Olvasói levél – Zomborka Márta a váci kiállítások megszűntéről

Július végén a VácOnline-on arról írtunk, hogy információink szerint a szoborparkkal együtt a Tourinform Iroda által számon tartott 21 váci kiállítóteremből és múzeumból tizenegyet veszély fenyeget. Mi leginkább annak a tényét igyekeztünk rögzíteni, hogy önkormányzati ingatlanokból hirtelen, tömegesen eltünedezhetnek olyan kiállítások, amelyek turistacsalogatóak és egyúttal értéket képviselők.  Az anyagok értékelésébe, a látszat ellenére sem akartunk elmélyedni, csak mint jelenségre, „eltűnő szigetekre” kívántuk felhívni a figyelmet. Zomborka Márta komoly szakértelemmel kiegészítette, pontosította a leírtakat, amelyet ezúttal is köszönünk. Csak egyetérteni tudunk azzal, mint írja összefoglalva mondandóját: „egy adott keret, kapacitás szétforgácsolása pazarlás. A városi erőforrásokat összpontosítsuk arra, ami közös érdekünk, saját javaink, értékeink bemutatására” és azzal, hogy „ezer éves városunk polgárainak, az iskoláknak és a turistáknak egyaránt hasznára válna egy a múltunkat átfogóan ismertető, korszerű helytörténeti bemutató.”

 

Zomborka Márta levele

A Vác Online július 27-én megjelent írására egy nyugdíjas muzeológus kolléga hívta fel a figyelmemet a napokban. Elolvastam, és nem tudom szó nélkül hagyni a „Folytatódik a kultúrarombolás Vácon – hamarosan akár fele annyi állandó kiállítás lehet Vácon” című cikk megállapításait. 36 éve dolgozom a város kulturális életében, a múzeumi évtizedek alatt több említett – és itt fel nem hozott – kollekció sorsát ismerhettem meg, és alapvetően másként látom a helyzetet.

„Helyi kincseink”, emlegeti az írás. A kincs minősítést nem szándékozom érinteni, színes a Világ. Ám azt nagyon is fontosnak tartom átgondolni, hogy említett „kincseink” közül mi a helyi, és mi a miénk.

A Magyar Állam által megvásárolt öntöttvas gyűjtemény, „Európa legszebb kályhagyűjteménye” egy országos múzeum kezelésébe került, s az ottani helyhiány miatt továbbították kölcsönként Vácra. Gyakorlatilag nálunk raktározták el. Kiállításnak nehéz is lenne nevezni a folyosóra, kisebb-nagyobb helyiségekbe bezsúfolt tárgyakat. Kakukkfiókaként került a városba, és most egy új lehetőséget kapott. Impozáns körülmények között valódi kiállítás rendezhető belőle, számunkra pedig ez a lépés teret nyit saját értékeink méltóbb elhelyezésére.

Gádor István keramikus életműve „épp egy pincében vár a sorsára” írja a cikk szerzője. Igen, a városunk tulajdonát képező Gádor kollekciót egy kiállításra alkalmatlan, vizes pincéből kell most kimenteni. Olyan helyről, ahová az elmúlt években erőltették be kiállítási céllal, s ahol már a hordozó installációt is megette a korrózió. Ez az értékes hagyaték a nyolcvanas években, minden váci kapcsolódás nélkül került városunkba.

Annak a kornak a gyűjteményezési gyakorlata, az egymásra halmozott életmű kiállítások kiépítésének koncepciója akkoriban Vácot is elérte. A korabeli kultúrpolitika állandó kiállítások ígéretével irányított vidéki városokba hasonló kvalitású tárgyegyütteseket. Akkor, amikor múzeumot, kiállítóhelyet nem tarthatott fönn bárki, még egy város vagy nagyüzem sem. Esetünkben Pest megye kezelte az állami tulajdonú műalkotásokat, melyeket Vácra, a megyei fenntartású helyi múzeumba delegáltak azzal, hogy a város épületet ad, a múzeumnak majd „csak” fenn kell tartani, működtetni a kiállítást. A vidéki múzeumok egyébként is szerény erőforrásait – ingatlan, költségvetési, státusz lehetőségeit – erősen kizsákmányolta, eredeti feladataiból kizökkentette ez a gyakorlat.

A rendszer- és tulajdonosváltásnak köszönhetően ma Vácé a saját épülettel soha nem rendelkező Gádor hagyaték, s ha már így alakult, nekünk kell épségét megőrizni, és bemutatásához méltó környezetet keresni.

A Sajdik alkotások a közelmúltban lettek Vácé, az előző képviselő-testület döntése, vásárlása alapján. Most ezek a képek helyet váltanak, a főtér egy másik, korszerűen felújított műemlék épületébe kerülnek. Megtekintésük jobb körülmények között lesz biztosítva.

És itt van egy határvonal. Mert az említettek közül ez a három gyűjtemény van köztulajdonban, kettőre mondhatjuk, hogy a miénk, s csak egyikük, a Sajdik anyag váci vonatkozású.

Közülük egyik sem vész el, mind jobb körülmények közé kerül, a mieink helyben maradnak, láthatóak lesznek. A felsorolás döntő része magánkézben van, s így a tulajdonosa rendelkezik fölötte, az ő szándéka, megállapodása alapján mozdulhat az anyag.

Ha a tulajdonos életmódot váltva elcsomagolja – mint a cikk szerint most a borgyűjtemény esetében történik – arra sok ráhatása nincs az önkormányzatnak.

Gyűjteményt írtam, nem múzeumot, ahogyan a cikkben több helyen tévesen szerepel. Mert legyen egy kollekció bármilyen értékes, alaposan feltárt és szakszerűen, rendezetten bemutatott, az nem múzeum. A múzeum ugyanis egy jogilag körülhatárolt intézménytípus, törvényben meghatározott feladattal és követelményekkel, ugyanott védettnek nyilvánított névhasználattal (1997. évi CXL. Tv.). Ha valaki ezzel a területtel foglalkozik, ismernie kell a vonatkozó szabályozást. Ebből következően, ahogy mondjuk egy bármennyire felkészült, eredményes orvos nem hirdetheti rendelőjét kórházként, ugyanúgy nem nevezhető múzeumnak egy kiállítás. Senkit semmi nem tart vissza attól, hogy gyűjteményt képezzen, és azt bemutassa. Működési engedélyt sem kötelező kérnie hozzá, de a vonatkozó jogszabály betartása már nem elhatározás kérdése.

A Vác Online írása múzeumként aposztrofál nem csak kiállítási igénnyel berendezett – ám jobbára zárt ajtók mögött álló – egységeket, de soha be nem mutatott anyagot is. Van aki látott például Vácon „Cser Károly Múzeumot”? Nem volt városunkban „könyvkötészeti múzeum” sem. Váci György hagyatékából több gyűjteményben és magánkézben lelhetők föl elemek, egy-egy válogatás időnként közönség elé került.

Nyílt ugyan valaha egy komoly sporttörténeti kiállítás is a Vörösházban – amit később több helyről kitúrt egy-egy újabb tárlat ötlete –, de sajnos sportolóink anyaga nem került köztulajdonba. Szabadi Kálmán anyagának sem az volna a megfelelő méltatása, hogy egy múzeumnak titulált, de többnyire zárt helyiségben állnak makettek, dokumentumok. Ez a hagyaték élőbb lenne egy szakgyűjteményben. Az alkotói életművek kevésbé érvényesülnek az alig ismert és látogatott állandó kiállításokon, mint azokon a helyeken, ahol kutatók dolgozzák fel, írnak róluk, szakmai katalógusokba, tematikus időszaki tárlatokba kerülve alakul ki értékelésük.

A MADI kiállítás a Városházán, a hivatal épületében van, ahol az ügyfélforgalom, és a környezeti viszonyok egyaránt veszélyeztetik a műtárgyakat. E gyűjtemény tulajdonosai eredetileg egy csarnokot szerettek volna találni kiállításukhoz, és a bemutató mellett művészeti oktatást is folytattak volna. Ebből lett az, ami lett. Nem köztulajdon a Modern Művészeti Gyűjtemény sem, s attól nem lett a „miénk”, hogy a város ingatlanát használja jó ideje ingyenesen. A Duna-parti szoborpark, Nagy Sándor szobrászművész alkotásainak jövőjéről nem hallottam változásra vonatkozó tervet, s a cikkíró nem közli, hogy honnan tájékozódott.

A „komoly veszély fenyeget” figyelmeztetés, a „halálos ítélet” megállapítás a fentiek alapján megítélhető, s ha a szerző saját tapasztalatokat szerez, talán le se ír ilyesmit. A megjelent szöveg egy pontatlan, és igen szubjektív szűrőn átengedett értelmezés.

Mindennek számomra fő tanulsága, hogy egy adott keret, kapacitás szétforgácsolása pazarlás. A városi erőforrásokat összpontosítsuk arra, ami közös érdekünk, saját javaink, értékeink bemutatására.

Vác komoly történeti és művészeti értékeinek sora nem hogy még bemutatásra nem került, de megfelelő raktározási feltételeket sem kapott. A gyarapításuk lehetőségéről nem is beszélve.

Ezer éves városunk polgárainak, az iskoláknak és a turistáknak egyaránt hasznára válna egy a múltunkat átfogóan ismertető, korszerű helytörténeti bemutató.

Értékéhez méltó kiállítóhelyre vár a turizmust valóban vonzó, világhírű váci múmiák anyaga.

Abban szerencsére senki nincs akadályozva, hogy színesítse a kínálatot, gyűjtsön, kiállítást működtessen, ha azt saját anyagi forrásai lehetővé teszik.