Néhány évtizeden belül elfogyhatnak a katolikus papok – húzta meg a vészharangot a magyar püspöki kar elnöke. Nyugaton kényszermegoldásként plébániák százait vonják össze, és egyre kevésbé ördögtől való gondolat a nős férfiak felszentelése. Amint Heti Válaszból kiderül, Beer Miklós váci püspök kifejezetten támogatja az utóbbi elképzelést. Tavasszal először fordult elő, hogy a hazai katolikus egyház valamely püspöke nyilvánosan, ráadásul drámai szavakkal figyelmeztessen a paphiányra és annak következményeire. Veres András, a győri egyházmegye vezetője, a püspöki kar elnöke körlevelében imaközösséget hirdetett a hivatásokért.
A Heti Válasz tucatnyi egyházi embert megszólaltatva világította meg a válság okait, hátterét, és a lehetséges megoldásokat. Utóbbiak közül minden bizonnyal Beer Miklós szavai fogják a legnagyobb visszhangot kiváltani, a váci püspök ugyanis – Ferenc pápa hasonló értelmű felvetése nyomán – kijelentette: „Nagy álmom, hogy még az én hivatali időmben pappá lehessen szentelni az arra méltó, családos férfiakat. Emellett egyre inkább új megközelítésben hiszek: nem arra kellene várnunk, hogy végre valaki lelkipásztornak jelentkezzen, hanem az egyháznak kellene felismernie a rátermett személyeket, és meghívni őket a szolgálatra.”
A váci megyéspüspök tehát az elsők között főpásztorként kimondta, amit sokan felvetettek már az egyházban, hogy ideje pappá szentelni nős férfiakat. A Szemlélek.blog.hu a témában interjút is készített Beer Miklóssal, ezt az alábbiakban olvashatják:
– A katolikus püspökök sorában Ön az első, hazánkban mindenképp, aki a nyilvánosság előtt vállalja azon véleményét, hogy pappá kellene szentelni arra alkalmas nős férfiakat. Ideje van ezt kimondani?
– Azt hiszem, ideje van. Most találkoztam egészen konkrétan olyan helyzettel, hogy 8-10 egyházközségbe egyszerűen nem tudok papot küldeni. Ezt a toldozgatást, foltozgatást már nem lehet tovább folytatni, hogy akár külföldről, Lengyelországból, Indiából papokat várunk. Nekünk kell megtalálni azokat az embereket, akikre rá lehet bízni egy egyházközség vezetését. Olyat, aki hiteles, szép családi életet él, akire rá lehet bízni a templom kulcsát, a közösséget. Azt még ki kell dolgozni, hogy milyen képzéssel lehetne ezeket az embereket segíteni szolgálatuk ellátásában. A pappá szentelés egy távlati lépés lenne.
– Ez azt is jelenti, hogy a választható cölibátus lenne az egyház útja?
– Én így gondolom. Viszont azt is gondolom, hogy az állandó diakonátus nem lehet a papság felé való átmenet. Az egy másik küldetés. Ne keverjük össze a papsággal tehát a diakonátust! Ezért fontos, hogy nagyobb távlatban gondolkodjunk, és a fő szempont a közösségek lelki vezetése legyen. Ne keressünk félmegoldásokat, így például ne alkalmazzuk az állandó diakónusokat amolyan pót-papként.
– Akár lát is maga körül olyan alkalmas nős férfiakat, akik a megfelelő képzést megkapva családos létükre papként szolgálják az egyházat, akiket fel is szentelne?
– Igen. Látok olyan embereket, akik a maguk szerénységével ott vannak a háttérben. Fontosnak tartom elmondani, hogy nem tartanám helyesnek a papok nősülését, teljesen más oldalról közelíteném meg az egészet. Az alkalmas nős férfiakat pedig meg is kellene szólítani, meghívni. Felejtsük már el azt, hogy lehet papnak jelentkezni, és ennyivel beérjük! Akit arra alkalmasnak tart az elöljáró, azt hívjuk meg, és bízzuk rá a megfelelő feladatot.
– Tervezi-e, hogy ezen törekvéséről tájékoztassa az Ön elöljáróit?
– Tervbe vettem.
– Konkrétan Ferenc pápának fog írni?
– Igen.