 A hideg őszi eső dobolt a portásfülke ablakán, amikor az éjszakában hitetlenkedve kilépett a portás. - Bíró úr?! Sokat mesélt magáról az édesapja. Mondta, hogy a leglehetetlenebb időpontban fog jönni. A fivérei és az édesanyja már járt itt a délelőtt. Valaki mindig jön Feri bácsihoz. Jöjjön, elvezetem az édesapjához! - De nekem már a szüleim régen megha…..kezdtem volna mondani, de csak folytatta a portás. Előttem meg csak peregtek a képek, ahogy a meleg folyosón lassan közeledtünk a kórterem felé.
1990-ben rajzoltam meg az első emblémát, amit pólóra szitáztak. A Senior gyár labirintusában mutatták be Bubb Feri bácsit, mondván, ő az, aki ehhez az országban a legtöbbet ért. Én, aki ismertem a váci művészeket és magam is oda soroltam abban az időben, hitetlenül nézegettem a mogorva urat a pausz papírjai közötti bábeli zűrzavarban. Majd megmutattam neki, hogy ezt kellene szitanyomtatásra előkészíteni. Ő azonban közölte, hogy ez így nem jó és át kellene alakítani. Én persze felháborodtam, hogy miért kellene átalakítani az én remekművemet? Mire Ő visszaadta a grafikát és én mérgesen elviharzottam.
Aztán jött a másnap, amikor a képet nézegetve, Feri bácsi szavait mérlegelve visszaállítottam a papírlapoktól, csőtollaktól zsúfolt műhelybe némi alázattal. Leültetett, félre sodorta a papírokat és elkezdődött a szitagrafikus képzés. A büszkeséget sutba dobva egyre többet tanultam el a szakmából. Telt múlt az idő és egy művészt, majd egy érdekes embert is tisztelhettem Feri bácsiban. Közben a Senior gyár megszűnt és Feri bácsi otthon folytatta vállalkozóként munkáját. Nekem egyre kevesebb időm lett rajzolni és általában késve érkeztem hozzá a szitakészítés miatt. Szerencsére fél szavakból értettük egymást és bármennyire is rohantam, amikor felmentem a műhelyébe valami békére találtam. Átbeszélte, hogyan is lenne jó az a rajz amit hevenyészve elé raktam és közben elmondta a nagyobbik fia éppen melyik hegyet mássza meg, miközben felesége mennyit aggódik és a másik fiú éppen milyen motort hajt, ami miatt ismételten aggódik Julika néni. Te meg állandóan rohansz Gyurikám. Mondogatta. Már nem kellettek a tiszteletkörök fél szavakból értettük egymást és a morgó mesterből igazi barát lett. Én mondtam a dallamot és ő mondta a szót.
Aztán egyszer elment egy tüdőszűrésre és megállapították, hogy beteg. Persze ő nem így érezte. De miután orvostól orvoshoz ment, és mire véget értek az ilyenkor szokásos mégis tabuként elhallgatott kezelések már kezdett a betegekhez hasonlítani. Egyre nagyobb erővel dolgozott és mondogatta: Gyurikám, én még a halálos ágyamon is a te terveidet fogom rajzolni. 
Most én is ezt mondogattam, amikor a folyosón elérkeztünk a kórteremig. Félve beléptem és a megszokott kép tárult elém. A kórteremből műtermet készített. Mindenütt a gyógyszerek mellett, csőtollak rajzok és papírok hevertek. Az ágyon a világító lámpa mellett Feri bácsi szendergett. Kezében a kész klisék voltak, színre bontva. Ahogyan azt megálmodtam.
Látod Gyurikám, megmondtam, -és mutatta- Ugye ez az amire te gondoltál?
Mint a legnagyobb kincset, úgy szorítottam magamhoz a grafikákat, az utolsót, amit készített, a halálos ágyán, miközben a portással átmentem a kórházudvaron a tócsákat kerülgetve.
- Azért ugye meggyógyítják itt az apámat! mondtam ki nehezen a szavakkal küszködve gombócokkal a torkomon.
Sokat beszélgettem még az öreggel újabb és újabb kórházak termeiben, míg 2010. február 14-én, 74 éves korában egy grafikusművésszel és egy rendkívüli emberrel lett szegényebb világunk.
A keze már erőtlen volt, de szemében mindvégig láttam azt a csillogást, amivel az élet arányait és színeit boldogan figyelte. Bíró György |
