Rendkívül erős, változatos tartalmat kínál az olvasóknak a már a 31. évfolyamánál tartó Váci Polgár című közéleti havilap legutóbbi, novemberi száma is mind publicisztikai vonalon, mind ismeretterjesztő írások vonatkozásában, a polgármester ejtőernyős, közpénzből busásan megfizetett tanácsadói, bértollnokai híján az utóbbi időben a korábbinál valamivel mérsékeltebbé vált hivatalos helyi médiában elhallgatott eseményekről szóló tudósításokról nem is beszélve.
Forró Katalin muzeológus, korábbi múzeumigazgató a Vác 950 évfordulóhoz kötődő sorozatában ezúttal Mindenszentek és Halottak napja megemlékezésének néhány helyi érdekességéről tesz említést:
„Az 1880-as években nemcsak a saját halottjaikra emlékeztek a helyiek. Szokás volt, hogy a szabadságharcban elhunyt hősök sírjánál tartottak ünnepséget. A fő szervező a Polgári Dalkör, majd később a Katolikus Legényegylet volt. A Gombás patak mentén álló egykori Lőházban gyülekeztek, és közösen vonultak a sírokhoz, ahol a »Nyugodjatok ti békében« című dalt énekelték el. A gyászbeszédet követően koszorút helyeztek a sírra, majd a Himnusszal zárták a megemlékezést.
A Szentháromság tér 4. szám alatti »Flóra élővirágkereskedés« már 1906-ban hirdette a helyi lapban, hogy koszorút árusít a sírok díszítésére.”
Jáki Gábor a Vác az I. világháborúban című kötet összeállítása és a hozzá kapcsolódó adatbázis folyamatos bővülése kapcsán a közösségi összefogás jelentőségét hangsúlyozva így fogalmaz:
„Mind a könyv, mind a digitális anyag olvasói némi meghatottsággal láthatják, hogy a könyv szerzői milyen »példátlanul önzetlen segítséget kaptak« az adatgyűjtésben szervezetektől, intézményektől és kiemelkedően sok magánszemélytől. Vác büszke lehet az ilyenfajta összefogásra, együttműködésre. A gyűjtés talán így, ilyen mértékben nem mindenütt sikerülne.
Reméljük, városunk arra is büszke lehet majd, hogy a hatalmas adattárat sokan fogják olvasni, nézegetni. Hiszen aki elkezdi, alig tudja befejezni a megismerését. A XX. század eleji história mély feltárásának érdekességeit, az azt átélők személyeit, sorsukat, fényképeiket. A könyv fülszövegében olvasható a tudós ember talán örök érvényű megállapítása: »A véget nem érő, soha le nem zárható kutatásról.«
A városi levéltáros szakemberek tehát várnak minden olyan további információt, amely felhasználható anyag a nagy háború helyi vonatkozásairól. Bizonyára előkerülhetnek még oklevelek, bizonyítványok, egyéb dokumentumok, fényképek, melyek tovább gazdagítják a feltételezhetően páratlan helytörténeti gyűjtemény tárházát.”
Ugyancsak a helytörténeti vonatkozású cikkek sorába tartozik Szőke Attila Szilárd lelkipásztornak az alsóvárosi reformátusok jelenéről szóló írása:
„Felemelő őszi időszak adatott az alsóvárosi reformátusoknak, többször álltunk meg hálás szívvel az Úristen színe előtt. Tavaly ünnepeltük 25. évét a gyülekezetnek, tulajdonképpen azt, hogy – mi így mondjuk – visszakerülhettek a reformátusok a városfalon belülre. Nem csupán az évek számából eredően, hanem a közösség megerősödésével idén már kérhettük önállósodásunkat, missziói egyházközségből anyaegyházközséggé váltunk. Ennek folyományaként szeptember 20-án megtörtént a megválasztott lelkipásztor (személyemben való) beiktatása. És ha mindez nem lenne elég, Urunk úgy látta jónak, hogy egy orgonával is megajándékoz bennünket. Kicsi szintetizátorunkat egy három manuálos, 15 regiszteres hangszerre cserélhetjük. A hollandiai Enschede településen nem megszűnt (ilyet mindig szomorú olvasni), hanem gazdát cserélt egy katolikus templom, és a beköltöző, keleti rítusú szír maronitáknak nincs szükségük az orgonára. Ezt kaphattuk meg, jótékonysági koncertet tartottunk, bevételéből és további adományokból hazaszállítottuk, összeraktuk…”
Zárom soraimat: és a kedves Olvasó miért tud köszönetet mondani az őszi időszakban? »Ne feledd, mennyi jót tett veled!«. A hálátlanság, követelőzés helyett találjunk okot Isten sokféle adományának megbecsülésére. Soli Deo Gloria!”
Az írás készülte óta, a november 16-ai istentisztelet keretén belül megtörtént az ajándékba kapott orgona felavatás is.
Juhász Péter kolumnista főmunkatárs többek között egy kis helyi színháztörténetet tár az olvas elé egyik írásában:
„A lelkes amatőr gárda nekilátott és saját kezűleg kitakarította, festegette, mázolta az elhagyott hajdani mozit, hogy valahogy mégis színház legyen. Ismét a semmiből teremtettek! Most már színházat. Nem szeretném heroizálni a tevékenykedőket, nyilván kaptak innen is, onnan is támogatást, de mégiscsak a hitük, az ő hitük teremtett színházat ebben a városban.
Voltak amatőr előadások a háború előtt is, járt Vácon a Déryné színház is, de a városnak nem volt színháza, csak alkalmi játszóhelyei voltak, Kultúr, Pannónia, Kúria, Emerikana.
Az elvetett mag kizöldült – hogy egy kicsit lopjak a nagyoktól – és napról napra kezdett a ház kívül-belül is színházhoz hasonlítani. Kinevelődött a profi vezetés, szereztek, pénzt szereztek, teljesen megújult az épület. Az amatőrségből profizmus lett, az ütött-kopott épületből igazi színház. Nem feledték a kezdeteket, keresték a lehetőséget, hogy a magukban színészi ambíciókat dédelgető amatőröknek is jusson tér, bemutatkozási lehetőség. V4 fesztivál szerveződött, na jó, nem magától. Megszervezték, megdolgoztak érte. Először beszélhettünk Vácon színházi életről. Munkájuk színvonaláért, a működéshez állami támogatáshoz jutottak.
Ám, mint tudjuk, az ember evett a jó és rossz tudás fájáról és ennek okán szívesen, sőt előszeretettel irigyli meg, veszi el mások játékait abban a hiszemben, hogy ő sokkal jobban fog játszani. Megtörténtek a helyhatósági választások és a mi »mindent másképp csinálunk, mint ahogy eddig volt« program keretében ügyesen megszabadították a színházat, vagyis a várost, az átláthatóság jegyében, az állami támogatástól. Sikerült elintézni, hogy pusztán a város büdzséjéből működjön a színház. Függetlenek a NER-től. (Igaz, a »rafinált« terv kidolgozásakor még úgy nézett ki a közvéleménykutatók anyaga alapján, hogy a DK tarol az akkori országgyűlési választásokon.) Ezért mondtunk le nagy dirrel-durral a multifunkcionális sportcsarnok építésre megítélt pénzről is, mert »mi jobb helyet tudunk a pénznek«, aztán manapság el vagyunk keseredve, mert az iskolavárosban tornaterem hiány van.
A színház, szerencsére, az új alapokra helyezve (ha ez alap?), ma is működik, és ennek minden váci polgár örülhet. A régieknek írmagja sem maradt. Nyilván ennek is sokan (kár)örülnek. A múltat sikerült végképp eltörölni. Hogy mikor voltak színvonalasabb előadások, nem tisztem megítélni. Ez még a hozzáértő kritikusoknak is komoly feladat, különösen, ha objektívak akarnak maradni.
Inkább bízzunk abban, hogy lesz a jövőben is színháza a városnak, jó előadásokkal, jó darabokkal, kellemes karban tartott környezetben. Örüljünk, hogy van színházunk! Reménykedjünk, hogy a színjátszás váci templomának régi, kopott, festékhiányos ajtaját, két előadás között egy »fejlesztés« keretében sikerül lefesteni. A lerobbant, ott felejtett Barkast, a mostani szigorú »régóta ott álló autók elszállítása« program keretében – mint fejlesztés – sikerül eltüntetni. A Barkas, nem ekhós szekér, nem tudni, mit keres ott. Déryné biztosan nem utazott vele. A közelebbi múltban sem Barkasszal, hanem Ikarusz 30-as, később 311-es buszokkal járt a Déryné színház, de ezért nem érdemes átépíteni a Csányi körutat.
Semmiképpen nem akarom elmarasztalni a fenti szurkálódással a színház vezetését, csupán apró jelképe ez a két vezetés hozzáállásának. Az édesanya, aki kilenc hónapig hordta a szíve alatt a gyermekét, aki nem aludt, ha a kicsi beteg volt, az bizony akkor is megigazítja a gyermeke gallérját, kabátját, amikor azon nincs semmi igazgatni való – a gondozó, aki szintén szereti a gyermekeket, a szívét is kiteszi értük, nem mindig veszi észre, hogy az a fránya gallér nem áll rendesen.
A kedves olvasó, ha hiszi, ha nem, írásom nem arról szól, hogy az előző városvezetés, meg a mostani… Arról szeretne szólni, hogy fel kellene hagynunk valamennyiünknek az örökös újrakezdés illúziójával, a mindent másképp csinálással, ha kell, ha nem. Egy város, egy ország vezetéséhez több kell, mint hogy mindennek az ellenkezőjét tesszük, mint az elődök. Nem kell csak azért elüldözni, ellehetetleníteni bárkit is, mert egy másik szisztémában tette jól a dolgát. A vezetés nem a durcáskodásról szól, hanem a legjobb eredmények elérésének szándékáról, ahol mindenkinek, aki jó munkát végzett, helye van…
… A kampánybeszédet »tv-vita követte«, ahol Lucifer kifejtette programját: »S egy talpalatnyi föld elég nekem, Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni.« Sajnos a hogyan továbbra már nem volt programja…”