Rendkívül erős, változatos tartalmat kínál az olvasóknak a már a 31. évfolyamánál tartó Váci Polgár című közéleti havilap aktuális, októberi száma is mind publicisztikai vonalon, mind ismeretterjesztő írások vonatkozásában, a polgármester ejtőernyős, közpénzből busásan megfizetett tanácsadói, bértollnokai híján az utóbbi időben a korábbinál valamivel mérsékeltebbé vált hivatalos helyi médiában elhallgatott eseményekről szóló tudósításokról nem is beszélve.
Kucsák Gábor felelős szerkesztő vezércikkében ezúttal – Mindenszentekre és Halottak napjára készülve – a váci rabtemető sorsával foglalkozik, megemlítve:
„A terület közepén egy óriás kőtömbön, nagy táblákon olvasható lenne az itt eltemetett, illetve elföldelt áldozatok névsora. Sajnos a nevek nem, vagy csak nagyon nehezen olvashatók. Talán két évvel ezelőtt kezdődött egy próbálkozás a nevek felfrissítésére, de néhány név után abbamaradt. Ugyanúgy olvashatatlan az a tábla is, amely a kőtömb talapzatán olvasható. Méltatlan ez az állapot…
Az elmúlt esztendőben a temetőt Nemzeti Emlékhelynek nyilvánították, ezt két földbe betonozott sötétszürke márvány oszlopocska jelzi, amelyeket lassan benő a környező növényzet.
A Nemzeti Emlékhelynek nyilvánított temető igazán megérdemelné, hogy be legyen kerítve, hisz a körvonala is bizonytalan a környező növényzet miatt…
Az itt nyugvó hősök, áldozatok több tiszteletet érdemelnek!”
Juhász Péter kolumnista főmunkatárs „Ember vigyázz! Figyeld meg jól világod!” című rovatában ezúttal Európa katonai (és egyéb) fajsúlytalanodását veszi górcső alá – jelesül a II. világháború befejezésének évfordulója tiszteletére rendezett kínai díszszemle híradós képei láttán.
„Európa nem veszi észre, vagy csak nem meri bevallani, hogy nem számít, nincs súlya. Érzi a tüneteket és nagy rössel neki is lát valaminek, de nincs jövőkép, helyette álmok vannak. Nincs hadseregünk, de most gyorsan csinálunk egyet. Nincs pénzünk hozzá? Hitelből! Nincs ember a hadseregbe, mert Európa öregszik. Nem baj, majd jönnek a migránsok, és ők amilyen szorgalmasan dolgoznak, olyan elánnal fognak harcolni is értünk. Minek ragozzam, tévén, interneten, úton útfélen erről szól a hír. Paradox módon, aki a gyengeséget, a lecsúszást cáfolni akarja, kénytelen azzal kezdeni, hogy úgy nincs baj, hogy baj van, de majd most…
Tudom, a díszszemle nem feltétlen jeleníti meg egy hadsereg tényleges erejét, állapotát, hadrafoghatóságát. De ha ezt az automata katona szemléletet csak félig sikerült minden egységnél elérni, akkor azért felköthetjük a nadrágot. Ha a kínai hadiipar csak 75 %-ban tudja termelékenységben, technológiai, technikai színvonalat tekintve azt nyújtani, amire a kínai autóipar ilyen rövid idő alatt képes lett, akkor nagyon kell majd dolgozniuk a ma még fedésben élő migráns atomtudósoknak.
Európában utáljuk, ha sokáig béke van, de ha még egy kicsit élni akarunk, – élni, nem parancsolgatni a világon mindenkinek – akkor barátkozzunk meg a béke gondolatával!
Mi lesz, ha mint reméljük, a kínai, indiai hadsereg erőnktől megrettenve bármely fronton egy puskalövés nélkül megadja magát és hadifogságba esik… Mi mit fogunk enni?”
A megszemélyesített váci emlékezet körébe tartozó írások sorában Kucsák Gábor tisztelettel megemlékezik a 25 évvel ezelőtt elhunyt Szabados Imre Anzelm OFM atyáról.
„Templomigazgatósága alatt kívül-belül tataroztatta a templomot (Barátok – a szerk.), és mindezt saját erőből.
Sajtóapostolkodása is jelentős. Kis füzeteket állított össze mindig más témával. Azért nem könyvet, mert – mint mondta – azt nem olvassák el, ezeket a rövid írásokat talán még igen. Harmincnál több füzetet állított össze és nyomtatott ki több ezer példányban. Így ezekkel idős korában, betegen is nevelt, buzdított és tanított.”
Dr. Stefaits István személyes hangvételű profilcizellálással emlékezik meg az ötven éve elhunyt Jávorszky Ödönről, aki 55 évvel ezelőttől praktizált a később róla elnevezett kórházban.
A múltidéző írásból kiderül, hogy a nagy zenerajongó Jávorszky Ödön szerzetes-orvos nagy klasszikus-zene rajongó volt, s egyik legkedvesebb műve Richard Wagnernek az Oltáriszentségről írt hat órás zenedrámája, a Parsifal.
A cikkszerző családjának mikrolemezen megvolt ez a monumentális zenemű, s a náluk gyakorta vendégeskedő Jávorszky Ödön arra kérte a házigazdákat, hogy havonta legalább egyszer meghallgathassa náluk az alkotást.
Innentől egyenes idézet következik a cikkből:
„Hat órakor tettem fel az első lemezt és éjfélkor vettem le az utolsót.
Mikor a zenedrámában a Grál-lovagok misét mutatnak be, akkor a kupolában az ifjúsági kórus énekli (természetesen németül): »Átadom testemet a szeretet szent nevében, átadom véremet örök emlékemül.« Ekkor Jávorszky előrehajolt, hogy könnyei ne az ölébe hulljanak.
A Parsifal zenei szempontból is messze fölülmúlja Wagner operáit, a »Ringet«. Amikor a nem teljesen ép elméjű ifjú Grál-lovag, Parsifal megtalálja a Szent Lándzsát, mellyel Krisztust átszúrták a kereszten, akkor Jávorszky Ödön már folyamatosan sírt.
Volt egy ostoba konvenció, hogy férfinak nem illik sírni. De az emberiség nagyjai hányszor sírtak.
Jávorszky Ödön megjelenése és magatartása férfias volt, ami érthető, hiszen mint szerzetes férfiak között élt, és mint sebész-főorvos nagyobb részt férfiak között dolgozott.
A barátai mindig a szerzetesi nevén szólították, Elemérnek, ezt szerette. Érdekes, hogy én csak a halála után tudtam meg, hogy a polgári neve Ödön volt.”
Varga László atya, a székesegyház karnagya, az OMCE központi igazgatója neves elődje, Werner Alajos atya születésének 120. évfordulójáról emlékezik meg személyes hangvételű írásában.
„Fiatal énekeseim egy kisebb csoportjával sok évvel ezelőtt Szombathelyre utaztunk, hogy az egykori OMCE igazgató Werner atya működési területén szétnézzünk. Közben utódjánál, Kósa Ferenc atyánál is megálltunk Székesfehérváron, akinek szigorú arca mögül is előcsillant a megilletődöttség, amikor kérdésére, hogy »na és ti merre tartotok« egyik fiatal tizenéves tenoristám, Kontreczky Csaba lelkes vidámsággal rávágta: »barangolunk Szombathely felé Werner atya nyomában«.
A szándékom valóban ez volt. Odaérkezve megtaláltuk a Schola Regia egyik egykori énekesét, egy öreg kanonokot, aki meghatódva kalauzolt bennünket mindenhová, ahol annak idején próbáltak és énekeltek, ahol Werner atya dolgozott. Megérintettük a tárgyakat, amelyek tanúi voltak apostoli munkájának, aztán egykori szobájában az asztala köré telepedtünk. Miközben azonban nyomoztunk és »barangoltunk« utána nagy kíváncsisággal és érdeklődéssel, én titokban arra vágyakoztam, bárcsak lépne be most váratlanul az ajtón és kérdezné meg tőlünk a régi váci kántortalálkozókon tapasztalt közvetlenségének stílusában: »hát ti csavargók mit kerestek az íróasztalom körül?«”