Nagyszerű zeneművészeti meglepetéssel örvendeztette meg a közönséget kedden este a Bartók-Pikéthy Zeneművészeti Szakgimnázium és Zeneiskola, AMI „Életre kel(l) a barokk” című koncertprogramja, melynek keretében Szászvárosi Sándor és Kovács Katalin művésztanárok barokk csellón, viola da gamba-n és csemballón adták elő a műsorba válogatott szerzeményeket, M. Marais, G. Ph. Telemann, C. Hume, D. Gabrielli és Antonio Vivaldi műveket, a rendkívül közismert és méltán népszerű la folia dallam például csaknem tucatnyi variációban csendült fel.
A koncert egyébként egy hangszerismertető, alap-, közép- és felsőfokú zeneoktatási intézmények sorát megjárt program zárása volt, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával megvalósult sorozat a barokk csellót és viola da gamba-t volt hivatott népszerűsíteni a gyerekek és a régebb óta fiatalok körében.
A program főszereplője, Szászvárosi Sándor nevéhez fűződik a magyarországi alap- és középfokú gamba oktatás elindítása a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolában, ahol tanár volt 2002 és 2004 között, majd a Pikéthy Tibor Zeneművészeti Szakközépiskolában és a Ward Mária Zeneművészeti Szakközépiskolában, utóbbi kettőnek jelenleg is tanára.
A Folia
Portugál eredetűnek mondják, igazából senki sem tudja, honnan származik; első lejegyzés az 1400-as évek végéről maradt ránk. Aztán végigmasírozott a zenetörténeten, millió-millió feldolgozás és átirat; a barokk idején gyakorlatilag tananyag volt, aztán, mivel igazából egy osztinátó, egy basszus-alap, ez a variánsok számát erősen megemeli.
Hogy miért népszerű?
Először is, mert dallamos, mármint nagyon harmonikus, annyira, hogy szinte túlságosan is, bizonyosan erős horgonypont azon a területen, amit kollektív zenei tudattalannak nevezünk. A humán melódia-orientáltság mindig erős, minden korban, akkor is, ha voltak szerzők, a legnagyobbak közt is, akik ezt lenézték vagy simán kifelejtették, vagy egyszerűen képtelenek voltak rá (J. S. Bach), és akkor is, ha a mai korunkban a rossz minőségű zenék devalválták ezt a fontos részét a zenei gondolkodásnak.
Másodszor, a Folia nem annyira ártatlan, mint amennyire gondolnánk. Erősen invazív, vagyis, finoman, de rendkívül erőszakos, belefészkeli magát az elmébe, ahol aztán a tudattalanba süllyedve elvesztjük a kontrollt fölötte, s kétséges, hogy egyáltalán mit fog majd csinálni.
A kései foliáknál, a jó előadásokban egy érdekes divergencia könnyen megfigyelhető: a lassú részek egyre lassabbak, a végére gyakorlatilag leáll a zene, akár egy-két másodperces szünet sem ritka egy alapvetően pörgő zenében; a gyorsak pedig egyre gyorsabbak, annyira, hogy simán őrületbe fut a dolog.
Valóban, lemezről hallgatva a befejezések mindig kissé erőltetettek, ki kell lépjenek ebből a furcsa diliházból. Az, hogy az emberi pszichében ez az ártatlannak tűnő pár akkord miért csinál ekkora kavarodást, külön értekezés tárgya lehetne.
forrás: komolyzeneiajanlo.blogspot.com, facebook.com/Szászvárosi Sándor