Még kevésbé közismert, hogy a Galcsek utcai Új Esély Központban úgynevezett tapasztalati segítők is készen állnak a nyitott, érdeklődő, gyógyulni igyekvő szenvedélybetegek fogadására, az egyikük Kolláth István, aki a drogproblémákkal küzdők mentora.
– Kérem, elsőként beszéljen arról, milyen függő élethelyzetből szabadult ki, hogy aztán tapasztalati segítővé váljon!
– Negyvenéves vagyok, tizenkét évesen próbáltam ki a füvet először, 14 éves koromtól lettem napi használó ezzel kapcsolatban, aztán jöttek a diszkódrogok 15 – 16 évesen, 17 évesen kezdtem el heroinozni, intravénásan pedig olyan 23 évesen, az ezután következő több mint egy évtizedből viszont már sok minden kiesett a memóriámból, jóformán egész évekről van szó.
Amikor rádöbbentem, hogy elérkeztem a „végem van” stádiumhoz, nos azután sok módon próbálkoztam szabadulni a függőségből, mondhatni, hogy rengeteg rehabon voltam, tizenhéten szám szerint, addiktológiától a pszichiátriáig. Amikor utoljára belevágtam, akkor már nem akartam leállni, úgy voltam vele, hogy már nem akarok, nem fogok kudarcot vallani, inkább meghalok. Úgy alakult, hogy a terápiám közben lesérültem egy biciklibalesetben, lett egy mélyvénás trombózisom, és így ha mindenáron szökni akartam volna, akkor sem tudtam volna kijönni.
Magyarán és röviden kéretlen kegyelmet kaptam, és ugyan nem vagyok formálisan vallásos, de van hitem, napi imakapcsolatom az Istennel, tehát megsegített, megmentett az Úr, amihez persze az én munkám, elfogadásom és folyamatos önreflexióm is kellett és kell, mert ezzel viszont nem szabad leállni. Most már több éve tiszta vagyok, amúgy nem nagyon számolom, hogy hány napja, hete, hónapja, éve ennek, mivel úgy kicserélődött az életem, az emberi kapcsolatrendszerem, részben a hobbim, a szenvedélyem is, hogy már nincs a fókuszban az idő múlása. Ha már itt tartunk, megemlítem, hogy segítő sem a saját elhatározásomból lettem, hanem ideegyengetődött az utam, miután átadtam a vezetést a Mindenhatónak.
Minden napomért hálás vagyok, így azért is, hogy semmilyen betegséget, végzetes fertőzést nem kaptam meg ráadásként a függőség mellé, hiszen már nem kéne, hogy éljek huszonkét év használat után. Záró gondolatként talán még annyit, hogy én most el nem cserélném az életemet és semmit nem csinálnék máshogy, akkor nem az lennék, aki ma vagyok, akkor lehet, hogy nem tudnék hálás lenni az életért, amit sokáig természetesnek vettem, pedig egy felfoghatatlan ajándék. Vannak olyan pontok, dolgok, amikre nem vagyok büszke, sőt, de helyreraktam magamban, például az Isten-kapcsolatban a múltam nem befolyásolja a jelenemet, nem rág, hogy én egy rossz ember vagyok, az Úr segít cipelni a terheimet – vázolta saját történetét István.
– A hobbi kapcsán részbeni változást említett, ezek szerint van, ami megmaradt a korábbi életéből?
– Ha már itt tartunk, fotós is vagyok, díjat is sikerült már nyernem, ebben tényleg nagyon megtaláltam magam nagyjából harminc éves korom óta, és bár tartottam tőle, hogy az új életemben nem jön meg újra az érzés, de megjött, tehát igen, a fényképezés, vagyis inkább a képalkotás az múlhatatlan szenvedélyem. És itt segítői tapasztalatom is már, hogy szerencsésebbnek mondhatók azok a függők, akiknek volt és maradt valamilyen komoly hobbijuk, amiben újra örömüket lelhetik szabadulásuk után, illetve bármely későbbi életszakaszban is bárki találhat magának boldogságot adó kedvtelést. Ez egy fontos kiút lehet mindenféle bajból, nem csak a szerhasználatból.
– Gondolom, erre az Önhöz forduló sorstársak figyelmét is felhívja a segítő beszélgetések során!?
– Segítői szerepem alapvető gondolata, hogy a saját felépülésem, meg az én utam az az enyém, azt nem lehet másra ráhúzni, pláne nem erőszakosan, hiszen mindenki egyedi és megismételhetetlen. Oké, hogy vannak törvényszerűségek, meg folyamatok, meg nagyjából egyező dolgok, de mindenkinek megvan a saját útja. Arra is nagyon figyelek ezért, hogy ne én próbáljak célt adni, súgni a hozzám fordulóknak, hanem hogy olyan beszélgetéseink legyenek, hogy gondolkozzanak ők saját magukról, mert amúgy egy szenvedélybetegnek van sütnivalója, kreativitás és minden is van, és ezt mindenki értse nyugodtan az anyagbeszerzésre is akár.
Nekem is nehéz volt elhinnem, hogy megérdemlem a szabadulást, az új esélyt, és a bizonytalanságot csak fokozta, és bárkinél felerősítheti a kérdés, hogy na jó, lejöttem, de mi lesz ezután? Szóval egy húsz- vagy tíz- vagy akár öt évi napi szerhasználatból kijönni és meglátni tisztán a világot, az bizony egy nagy feladvány. Hiszen már nincs az, ami eddig kitöltötte az ember napjait 0 – 24-ben, ezután mindenkinek meg kell találnia magát, azt hogy amúgy ki is ő valójában, no meg hogy milyen új célokat találhat az életben. Nos, ennek a keresésnek a segítésére fókuszálnak itt a beszélgetések.
– Említette azt a bizonyos „végem van” stádiumot, de kérem, hogy akkor ejtsünk szót a továbbiakról, pontosabban hát a megelőzőkről is!
– Úgy lehet mondani, hogy a függőségben az első szakasz a „buli van” életérzés, aztán jön a „baj van” felismerése, végül a „végem van” sokkja. Aki az elsőben van, ő biztos nem jön be ilyen helyre beszélgetni, segítséget kérni, ez a tagadás és a vérig sértődés kora is egyben, ha valaki figyelmezteti az embert, hogy mintha lejtőre került volna. A baj van stádiumban már jönnek a pszichés tünetek, hangulatingadozások, depresszió, bio-pszicho-szocio leépülés, esetleg időnkénti fizikai fájdalmakkal együtt, illetve elkezd végletesen megromlani egy-két-több emberi kapcsolat a titkolózások, hazugságok, balhézások miatt, szégyenérzet is előjöhet és bűntudat, ami a végén van, az pedig már a teljes kilátástalanság, a reménytelenség, akkor meg már azért nem akar leállni az ember, vagy már suicid gondolatok is kísérthetnek. Ám még ekkor is jöhet olyan lelki hatás, ami ki- illetve helyrebillenthet bárkit, dobhatnak mentőövet, azaz érkezhet külső emberi segítség, illetve ott van az isteni kegyelem, bár talán ezt kellene inkább az első helyen említenem.
– Már szóba hozta az emberi, konkrétabban családi-baráti kapcsolatok megromlásának veszélyét is, itt adódik a kérdés, hogy vajon helyre lehet-e álltani ezeket később, már tisztán, van-e jóvátételi szándék, egyáltalán kell-e lennie?
– A függőség hosszú távú veszteségei sorában csak egy rész az egészség megromlása a különböző, akár végzetes fertőzésektől kezdve a májkárosodáson át az agyi leépülésig, pszichés gondokig, de nem csak magunkat károsítjuk, hanem a környezetünkben élőket is, ezt maga a szenvedélybeteg észre sem veszi, fel sem fogja. Lejönni a szerről, azt még viszonylag könnyűnek is tudom mondani, de új emberi kapcsolatokat, új ént építeni már sokkal nehezebb, annál is inkább, hiszen a világ, a szűkebb környezet nem fog hasra esni, térdre borulni senki előtt, mert abbahagyta az önpusztítást, és ez teljesen érthető. Hiszen a közvetlen családtagok, rokonok, barátok jobbára vétlen szenvedők ezekben a sorstörténetekben.
Tehát nem az a fontos igazán, hogy mások megbocsássanak, persze boldog érzés, ha így van, de inkább az a lényeg, hogy a gyógyult drogos meg tudjon bocsátani önmagának, hogy abban a korábbi életében mikre volt képes, hiszen az önvád is lebéklyózhat. Ha mondjuk családtagokról van szó, a legnagyobb jóvátétel, amit nyújtani lehet, hogy újra számíthatnak ránk, a múltat nem tudjuk megváltoztatni, de most újra itt tudunk lenni, újra részévé tudunk válni a családunknak. A magam példájából kiindulva el tudom mondani, hogy mi soha nem firtattuk az elmúlt években a múltat, persze szinte biztosra lehet venni, hogy előfordulhatnak afféle önkéntelen tesztelések, de ezt sem szabad zokon venni, hiszen jó szándékból, féltésből fakadhatnak leginkább.
– Már segítőként mennyire látja fertőzöttnek a világot a drogfogyasztás tekintetében?
– A világ, de még az ország, szűkebb pátriánk fertőzöttségének mértékébe sem nem látok bele, én inkább azt mondanám súlyosbodó problémának, hogy cserélődnek a drogok, dizájnerek, kristály, biofű, és hát az a kérdés, hogy ezzel mit lehet kezdeni. Ismertem olyan sorstársat, aki kristályozott, aztán leállt, majd két év tisztaság után kapott egy pszichózist és kiugrott az ablakon, mert hallucinált. Szóval már nem lehet tudni, hogy valójában mi van az újabb és újabb szerekben, van, ami több mint száz vegyületből áll. Amikor én elkezdtem, akkor tudtam, hogy ha speedet veszek az az, ha hernyót, az az, az lsd lsd, a fű fű, az extasy extasy, most meg már semmit nem lehet tudni. Olyan szintű sóvárgást tudnak generálni az újdonságok, hogy az hihetetlen, miközben teljesen ismeretlen az összetétel.
– Nem hagyhatjuk ki a kérdést, hogy aki egyszer függő volt, az mindig veszélyeztetett marad?
– Vannak olyan terápiás módszerek, amelyek úgy állnak az emberhez, mint aki folyton beteg marad, az élet végéig tartó munka a tisztának maradás, jómagam több rehabilitációs modellt megtapasztalva nem tartom magamat betegnek, hanem karbantartom magam, de világos, hogy az, hogy tiszta vagyok, az nem jelenti azt, hogy akkor ez ennyi volt. Mindenesetre nem betegítem magam gondolattal sem. Szent se lettem, semmi nem lettem, nem azt mondom, hogy meggyógyultam vagy hogy beteg vagyok, hanem hogy foglalkozom magammal. Jelenleg nem tudom elképzelni, hogy mi olyan történhetne, ami miatt azt mondanám, hogy én a régi életemet akarom.
Húsz év után amikor utoljára sóvárogtam, az talán egy-két éve volt, amikor szembe jött velem a volt dílerem, pár szót váltottunk, persze inger volt már a hangja, a mozgása, mindenféle gesztikulációja, de ott tudtam hagyni, pedig akkor nem bíztam magamban, hanem megküzdöttem a bennem lakozó démonommal, azt meg kell szelídíteni. A drogos és a megszabadult lét közötti változás kapcsán most az a hasonlítás jut eszembe, hogy úgy tanulunk meg élni, hogy levegőt veszünk, de ha most hirtelen be kéne menni a tengerbe vagy az óceánba, és kopoltyút kéne növesztenünk, úgy élnünk, ahogy eddig nem éltünk, mégis megérné. Mert az élet tud nehéz lenni, igazságtalan lenni, meg mit tudom én, viszont a lényeg, hogy bennünk milyen világ él.
– Végül egy abszolút technikai kérdés: mikor fordulhatnak Önhöz és más tapasztalati segítő kollégáihoz az érdeklődők itt, a váci BTESZ Új Esély Központban?
– Maga az intézmény minden nap reggel 7-től este fél nyolcig van nyitva, egyik héten délelőttönként reggel 7-től 13-ig tudnak itt hozzám fordulni, a másikon 13.30-tól 19.30-ig, de a nyitva tartási időben természetesen mindig többen itt vagyunk a segítő csapatból, illetve a kapcsolattartás fontos eszköze az intézményi telefon is.
